Az elefántok körülbelül hatvanéves korukra öregszenek meg annyira, hogy az már életük végét jelenti. De elpusztulásuk közvetlen oka nem a végelgyengülés, hanem fogazatuk elhasználódása, azok között is nem az agyaraké, hanem a négy, cipõ nagyságú õrlõfogé. Ezekbõl az embert két garnitúrával látja el a természet, az elefántot viszont hattal. Amikor a vastag ágak rágása az utolsót is elkoptatta, a fû és a lomb majdnem úgy távozik a testébõl, mint ahogy a szájába került, vagyis teljesen emésztetlenül. Az állat óriási mennyiségeket fal fel, mégis éhen hal - teli gyomorral.
Ezt a halált hetekkel, hónapokkal késleltetheti, ha állatunk félelmetes helymemóriájával több száz kilométerre is elmegy, naponta 80 kilométert megtéve, egy lápot felkeresni, ahol különösen lágy, lédús, könnyen emészthetõ füvek nõnek. Itt azonban a part közeli, széli részeket az öreg hamar lelegeli, aztán egyre mélyebbre és mélyebbre kell begázolnia az ingoványba. Pizza tányér nagyságú talpai ugyan elég jól elbírják a négytonnás testet, de amikor már a hátsó lábai mélyen besüllyednek a lápba, az elefánt csak nagy fáradsággal, végül pedig már sehogy sem tud megszabadulni, és elmerül.
Pontosan ezekben a mocsarakban nyugszanak elsüllyedve megszámlálhatatlan elefántgenerációk tetemei az elmúlt évezredekbõl, sok már egészen megkövesedve - de megkímélve örök idõkre az elefántcsontrablóktól.
Miért ne tehettek volna így a mamutok is? Meg is van akkor magyarázva a sok egy helyen lévõ csont.