Én azért továbbra is ragaszkodnék Clausewitz megközelítéséhez a politika és a hadsereg/háború viszonyát tekintve, a politika az elsődleges függetlenül attól hány csatát nyertek meg, hány embert veszítettek és hány érmet osztottak ki.
Kóreában a hadsereg alkalmazásával sem érték el, hogy az É-Kórea-i vezetők hajlandóak legyenek aláírni egy békeszerződést.
Amit Vietnammal kapcsolatban írsz egyrészt a háború eredményét tekintve irreleváns, másrészt meg is erősíti annak értelmetlenségét hogy katonai megoldást kerestek, ahelyett, hogy pl gazdaságihoz folyamodtak volna.
Irak Afganisztán helyzete megint csak a katonai erő alkalmazásának hiábavalóságát bizonyítja, nagy hatékonysággal leszámoltak az egyetlen politikai erővel, ami az adott országot integrálta, majd ugyan ezt az integrációt, a politikai ellentétek konszolidációját nem voltak képesek végrehajtani (mert ez marhára nem egy hadsereg feladata, legalább is nem önmagában).
Még egyszer mondom és megerősítelek: ezek természetesen politikai vereségek, de ez az elsődleges, nem a csilivili fegyverek.
Az Öbölháború meg igen is felemás volt és marhára nem volt egyértelmű, hogy meddig mennek el az amcsik. Minden esetre a Szabad Irak Rádióval fellázították a délieket meg a kurdokat északon, hogy mindjárt vége Szaddamnak, majd jó szokás szerint hagyták, hogy Szaddam vérbe fojtsa a lázadást. (Ismerős mi? 56?) Na ez mi volt szerinted? Csak betartották az ensz-határozatot? Kac-kac kb 80-230 000 civil halt meg. Meg néhány millió elmenekült. Nem semmi mi!?
Amúgy ja, a koalíciós erők meglepően alacsony veszteséggel megúszták, aminek 20-30% szokás szerint friendly-fire volt.
Szóval a háború nem játék, de még csak az sem az, hogy mit mondunk egy PSYOPS kampányban résztvevő rádióadóban, civilek 10 000-inek élete múlik rajta. Sokan mondják, hogy nem mennének el katonáskodni, mert ott meg lehet halni. Hát mostanában úgy tűnik, egy háborúban inkább a civilek halnak, mint a katonák!
A politikusok meg megdumálják, hogy akkor ezt most ki nyerte.