Az érzések valódiságáról volt egy jó cikk valamilyek régebbi GS Játékoslét rovatában. Gémerként mi tudjuk a legjobban, hogy a játékok, azok története illetve azok szereplői épp olyan érzéseket váltanak ki belőlünk, mintha valóságosak lennének, nem pedig virtuálisak. A történet alatt pedig nem feltétlen arra gondoltam, hogy minden arra megy ki, hogy a végén Chloe-t vagy a várost választjuk. A történet szerves részét képezi az is, hogy hogy kezeled a többi szereplő problémáit, azok hogy viszonyulnak hozzád és egymáshoz. Pl a Mass Effect sem tudott volna kiemelkedni az átlagos TPS-ek közül, ha nincsenek benne olyan karakterek, amilyenek. Vagy a Fallout is csak egy szar, bugos fps lenne, ha nem rakták volna mögé azt a hátteret, amit. Igy van a LiS is. Viszont az egyes karakterek azért vannak ennyire kidolgozva, mert életszerűnek kell lenniük, máskülönben elvesztené a súlyát a játék végi döntés. Ami pont azért nehéz, mert megtudjuk, mi tette Chloe-t ilyenné, de megismerjük minden más ember problémáit is a városban. És a végén választani kell, hogy vagy vagy. Nekem is eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha 100%-ra megcsinálsz mindent és nem kellene választani, megmenekülne mindenki. De azzal pont a játék lényege veszne kárba és a LiS tökönrúgná saját magát, hiszen a lényeg a döntés.
Informatika és tudomány
