Lehet, hogy így volt a Witcherekben is, igazából már nem is emlékszem rájuk, mindhárom részt végigvittem, de egyik sem fogott meg. Eleve nagy bajom volt a Witcherrel, hogy ott mindig egy eleve feltápolt szörnyvadász szuperemberrel kezdesz, ezt én sose tudtam megszeretni, nekem kell az, hogy a játék elején egy noname kis senki legyen a karakterem, akit a történettel párhuzamosan húzok atomcombosra. A Dark Souls-t meg inkább hagyjuk, nekem az nem RPG, hanem mazochizmusba nyúló, ügyességi hack n slash.
Nem rémlik, hogy hirtelen brutálisan erőssé váltam volna a régi Gothicokban, az 1-nek a végén mondjuk tényleg félisten volt már a karakterem, de ott baromi sokat elkolbászoltam a sztori szálon kívül is, szörnyeket vadásztam, módszeresen, lassan leveregettem az erősebb NPC-ket a fegyvereikért, úgyhogy ott egy rakás extra XP-t halmoztam fel menet közben. A G2-ben viszont a 4.-5. fejezetig baromira meg kell gondolnod, hogy kinek mész neki, és még utána sincs semmi kőbe vésve. Ha meg könnyűnek találod, ott a NotR, én azzal is végigvittem, ott aztán főleg nem tudsz rambózni, mert úgy elkenik a szádat egyből, mint a szél. De egyébként erről mind nem érdemes beszélni, mert ez már a balansz, nem maga fejlődési rendszer, ezt már úgy hangolják be a fejlesztők, ahogy akarják. Én nem erről beszéltem.
A varázslatokról sokat nem tudok mondani, sosem voltam a varázslós típus, de az 1-2-ben tetszett a mágia rendszere, biztos voltak OP varázslatok, de összességében változatosak és jópofák voltak. A körrendszerű tanulást és a rúnakészítést is csíptem. A G3-ról meg nem tudok nyilatkozni, az a szutyok számomra nem része a frencsájznak. Vagy ötször mentem neki annak az okádéknak pusztán az első két rész miatti tiszteletemből, de egyszer se bírtam egy-két óránál tovább.
Informatika és tudomány
