Az elmúlt évszázadokban a magyarság identitásának részévé vált egy permanens szabadságharc az aktuális elnyomó hatalommal szemben, amely értelemszerűen mindig idegen volt. Ez ölthetett fegyveres formát, a Rákoczi szabadságharctól, 1848-on keresztül, 1956-ig, vagy csendes hőbörgés formáját, a passzív rezisztencia, a szoci időkben bevett spontán kafetéria (minden mozdíthatót hazaviszünk a gyárból), vagy egyszerűen adóelkerülés formájában.
Sajnos ez az évszázados történelmi helyzet egy dolog megtanulására nem adott lehetőséget, hogy mi a faxt csináljunk békében, amikor szabadság van és valóban miénk az ország. Nem tudunk felelősen gondolkodni, az államtól várjuk a segítséget, de nem adózunk, majd arra a szerencsétlen ellenzékre szavazunk, amelyik a zászlajára tűzi, hogy folytatja ezt a permanens szabadságharcot még akkor is ha már nincs ki ellen.