Az előző 8 hsz-ben már elhangzott minden, amit akár én is mondanék ezzel kapcsolatban.
Csak azt tenném hozzá, hogy sajnos ismerjük, hogy milyen a nyugati áldokumentarista filmkészítőknek a munkássága, Michael Moorral, és a klímarajongó Al Gore-ral az élen. Valamire kibaxottul fel akarják hívni a figyelmet, és esetenként még az sem zavarja őket, hogy ennek áldozatául esik az igazság.
Ettől függetlenül szórakoztató műfaj ez, mert esetenként új megvilágításba helyezi a dolgokat. Azonban azzal, hogy a szenzációhajhászás oltárán feláldozzák a valóságot, csak az ellentétes oldalon levőket kényszerítik arra, hogy nem hogy kiszálljanak a lövészárokból és kezet fogjanak, hanem ellenkezőleg, hogy még mélyebbre ássák magukat, még több szögesdrótot húzzanak fel.
Az érintettek szempontjából pedig mi is lenne egy ilyen, vagy bármilyen konfliktus megoldása? Kicsit szentimentálisan hangzik, de nem más mint a megbocsájtás. Az pedig egy mélyen személyes dolog, ami segít hogy az érintettek tovább lépjenek, elszakadjanak a krízistől, új életet kezdjenek. Több évtizeddel később újra a legerősebb szinten, a publikum elé tárni egy ilyet, az marhára nem segíti az érintettek továbblépését, újra vissza löki őket abba az állapotba, ahonnan ki kéne szakadniuk.