SPOILER! Kattints ide a szöveg elolvasásához!Hétvégén tudtam folytatni a TLOU2-t és be is fejeztem. Előző hétvégén azon a ponton, amíg eljutottam 6-7/10-re értékeltem, de mivel ahogy írtam is kb. a 2/3-nál jártam és mondtam is, hogy mehet esetleg feljebb. Mint kiderült az a 2/3 inkább a fele volt. (Egy órával azután, hogy Abby-t átvesszük.)
A probléma akkor az volt, hogy egy mexikói szappanopera szintjét hozta a történet. Az igazán rossz pedig az volt, hogy egy axióma a mondanivalója. Az az érzelmi ráhatás amit vártam, megtörtént Joel és Abby halálig menő találkozásánál.
Viszont nagyon hiányoltam az elődben meglévő finomságokat és a folyamatos érzelemre ható részleteket ahogy haladunk előre.
Bevallom Abby-vel sem tudtam megbarátkozni abban a kb. egy órában amíg múlt héten játszottam vele. Ezért sem volt kedvem hétköznap időt szánni rá, amit most megtettem és milyen jól tettem.
Ebben a részben ami egésszé tette a történetet valójában Abby volt a főszereplő. Teljesen megkedveltem ás az Ő szála során megjött minden apró érzelmi töltet amit addig hiányoltam. Az, ahogy a szerafita tinikkel együtt menekülnek, majd alakul ki közte és köztük egyre szorosabb kapcsolat annak ellenére, hogy a csoportjaik ellenségek.
(Hozzáteszem ez kicsit ellentmond a Joel-en állt bosszúján hiszen Ők is megmentették. Igaz ott elég erős személyes motiváció állt mögötte.)
Abby talán még szimpatikusabb is lett a történet során, mint Ellie, aki valóban elvakultan hajtott a bosszúra míg Abby kerülte azok megölését akiknek apja halálában nem volt közvetlen része és kétszer is élve hagyta Elliet.
A játék második fele tovább az is, ahol beindulnak a történések. A végjáték során bevágott egy-egy kékocka Joel haláláról és a többi Joel-es bevágás is zseniális volt. A zenei aláfestés illett az aktuális cselekményhez. Feszültebbé, izgalmasabbá, érzelemdúsabbá tette azokat. Abby tériszonyát is sikerült jól visszaadniuk a készítőknek. Szinte magam is azzá lettem.
A design, art, grafika pazar volt a festői képekkel és környezettel. Animációra és mimikára nem lehet szavakat találni azt nézve, hogy egy játékról van szó.
Bár a történet magja - a bosszú bosszút szül - egy axióma és kicsit zavar, de szerencsére később kiderül, hogy ez csak az egyik gyökere a dolognak és nem csak erről szólt az egész.
A játék második felétől gyakrabban tudunk meg apró, ámde jelentős részleteket a karakterekről akik fejlődnek és változnak a motivációikkal együtt.
A bosszúvágy és a feneketlen düh érzékeltetésének a módja, kivitelezése feledtetni tudta azt az egyszerű és nyilvánvaló dolgot amiből a második rész történeke kihajtott.
Ha objektív lennék, akkor 9/10-re értékelném a kezdeti motiváció miatt amire épült, de be kell vallanom eltörpül a végére és sikerült a játéknak úgy hatnia rám, hogy együtt tudtam érezni Ellie-vel és Abby-vel is olyan mértékben, hogy pár alkalommal ejtettem egy-két könnycseppet még ha ez gyengeség is lehet pár ember szemében.
Ennek köszönhetően végül 10/10-et adok a játékra. Vicces és számomra kicsit meglepő, mert nem gondoltam volna a felénél, hogy ennyire kidolgozottá válik a végére minden.
És ez így volt jó... Így volt jó átélni.