Hogy akarok-e egyáltalán figyelni ilyen dolgokra egy játéknál, az akkor derül ki, amikor elkezdek vele játszani, és világos lesz számomra, hogy mennyire veszi komolyan magát az a játék. Tehát most lehet csinálni egy Diablo 2 labirintust, amit teledobálnak szörnyekkel, meg lehet csinálni egy Star Citizent, amiben mindent logikusan raknak össze, és még kaja-pia-kaki is van, és még a kajálásnak is van animációja, és nem azért, hogy fárasszák a gamert, hanem mert ennyire veszi komolyan magát az a játék. Na Star Citizennél nem lehet olyan, hogy a kopár bolygón megjelennek az autó méretű szarvasbogarak, amik odáig köveket ettek. :P
Tehát nem az a döntő, hogy fantázia szüleménye-e az a világ, hanem hogy a megalkotott világnak milyen keretszabályai vannak, és azokat mennyire veszi komolyan. Minél kevesebb szabálya van, annál inkább megyünk a gyerekmese irányba, ami persze tud szórakoztató lenni egy felnőtt számára is, de komolyabb játékoknál több a követelmény, és ha disszonanciát okoz azzal, hogy komoly keretbe rak hülyeségeket, akkor egyszerűen kidobál a világából.
Például a Death Stranding, ami indult nálam vérkomoly játéknak, rendszeresen megzavar valamivel. Például az Öszvérek. A fosztogatók, akik támadják a hordárokat. De nem ám azért támadnak, mert a szervezett társadalomtól külön élve szükségük van a szákmányra! Nem nem. Azért támadnak, mert régen ők is hordárok voltak, és ráfüggtek a csomagokra. Ha a szkennerjük befog egy csomagot, akkor ellenállhatatlan vágyat éreznek, hogy megszerezzék. Ekkora baromságot ritkán lehet olvasni, egyszerűen amikor szaladnak rám, elröhögöm magam, hogy ezek ilyen fanatikus izék, és szerelmesek a postaküldeménybe. :)