A felsorolt evidenciák csak azért azok, mert a '90-es években, amikor még az USA politikai, gazdasági, katonai hegemóniája csúcsán volt, nem vitte végig az akkor lendületet kapott ENSZ reformokat, így pl. a sok tervezet elkészítése után sem történt abban változás, hogy az ENSZ BT állandó tagjainak összetétele változzon. Kényelmesebb volt azzal szórakozni, hogy pl. az ENSZ forrásokat viszatartották, ha épp nem úgy mentek a dolgok, ahogy épp Washingtonban aznap gondolták. Az ENSZ pedig maradt ugyon olyan béna kacsa, mint volt.
Nemzetiségi kédések
Látom továbbra sem olvasod a wikit, ezért gondolom el leszel vele, ha beidézek belőle, kicsit mélyebb, mint az álandóan általad szajkózott 3 soros ménsztrím szöveg.
"Röviddel Josip Broz Tito halála után, 1981 áprilisában egyetemista zavargások törtek ki Pristinában, és felbukkant a „Koszovó [legyen] köztársaság!” jelszó. A szerb hatalom katonai elnyomással, majd különböző pacifikálási kísérletekkel válaszolt, de a föderáció többi tagja egyre türelmetlenebbé vált a szerb hegemónia visszaállításának kísérleteivel szemben. A szerb katonai jelenlét nyomán fokozódott és egyre erőszakosabb formát öltött az albán szeparatizmus, ami viszont tovább serkentette a koszovói szerbek és egyéb más nemzetiségűek emigrációját.
Ebben a légkörben készült el 1986-ban a Szerb Tudományos Akadémia hírhedt memoranduma,[9] melynek egyik fő témája Koszovó helyzete volt, csakúgy, mint Slobodan Milošević hírhedt Kosovo Polje-i beszédének.
Itt hangzottak el Milošević hírhedtté vált szavai, amelyek nyomán a szerb kommunista pártvezér hatalmas népszerűségre tett szert (de kizárólag saját) nemzettársai körében: „… senki sem emelhet kezet rátok, ezek a ti rétjeitek, a ti kertjeitek, itt kell maradnotok, ez a ti emlékezetetek…” Milošević a szerb nacionalizmust meglovagolva kitaszította a hatalomból korábbi barátját, harcostársát és mentorát Ivan Stambolić köztársasági elnököt, és egyre inkább populista, demagóg módszereket kezdett alkalmazni. 1989-ben megszüntette Koszovó autonómiáját és a szerb parlament közvetlen fennhatósága alá vonta a tartományt.
Az albán szeparatizmus ennek hatására még erőteljesebbé vált, és a megalakuló Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) terrorakciókkal, útblokádokkal, rendőri és civil célpontok elleni támadásokkal küzdött a tartomány elszakadásáért. Az UÇK 1998-ban rövid időre még az Egyesült Államok terrorszervezeteket nyilvántartó listájára is felkerült, mivel csaknem terrorista támadásokkal egyenértékű akciókat hajtott végre. Macedóniában például robbantásos merényletek sorozatát követték el az infrastruktúra ellen.
Mindezek következményeképpen a kilencvenes évek végén Milošević súlyos atrocitásokkal terhelt rendőri-katonai akciót indított a tartományban a rend helyreállításáért. Az akció heves nemzetközi visszhangja és a komoly diplomáciai nyomás eredményeképpen 1999 januárjától tárgyalások kezdődtek ENSZ-csapatok telepítéséről. 1999. február végére Milošević elfogadta a nemzetközi közösség feltételeit a szerb csapatok kivonásáról, Koszovó autonómiájáról, és az ENSZ-csapatok Koszovóba való telepítéséről.[10]
Ekkor azonban máig tisztázatlan okokból – valószínűleg amerikai kezdeményezésre – a márciusi aláírásra előkészített dokumentumokhoz egy kiegészítést csatoltak (Appendix B)[11] melyben a procedúra részeként a NATO csapatok számára jogot adtak volna Szerbia egész területének, légterének és felségvizeinek korlátlan használatára, beszállásolásra, táborok létesítésére, gyakorlatozásra. Valamint teljes immunitást a szerb törvények alól, teljes és korlátlan nyomozati eljárási jogkört az állam egész területére. Mindezen feltételek elfogadása Szerbia esetében az állam szuverenitásának feladását és NATO-megszállást jelentett volna. A szerb és az orosz tárgyalóküldöttség mindezt visszautasította, és ragaszkodtak a szakértői tárgyalások során kimunkált keretekhez. A rambouillet-i egyezmény a kiegészítéssel együtt súlyosabb követeléseket tartalmazott mint az első világháborút kirobbantó 1914-es osztrák–magyar ultimátum.
Az USA több kísérletet tett az ENSZ BT előtt Szerbia elleni beavatkozás megindítására, de az orosz vétó miatt kudarcot vallott. Ezen előzmények után 1999. március 24-én a NATO és az USA - BT-felhatalmazás nélkül - bombázni kezdte Szerbiát. Ez a cselekmény az ENSZ közgyűlése 1974/3314(XXIX) definíciója szerinti agressziónak minősült, de a BT az USA és a vétójoggal bíró NATO-tagállamok miatt nem tudta elítélni. A bombázások katalizálták a helyzetet, és a korábbi korlátozott atrocitások helyett immár súlyos etnikai tisztogatások kezdődtek a térségben. A légiháború lezárásaként többé-kevésbé a februári elvek alapján Koszovó ENSZ-protektorátus alá került, az ENSZ BT 1244[12] határozata alapján a tartomány helyzetét multilaterális tárgyalásokon kell rendezni.
A szerb csapatok kivonulása után az albán fegyveresek masszív etnikai tisztogatásba kezdtek, és 1999 óta mintegy 200 000 szerb és cigány volt kénytelen elhagyni otthonát.[13][14] A cigányok érintettsége jól mutatja, hogy többről volt szó mint a szerbek elleni bosszúról.
A koszovói sikeren felbuzdulva az UÇK megkísérelte a koszovói modell alkalmazását a szomszédos Macedóniában is.[15] Hajszál híján sikerült összeomlasztani a macedón kormányt, azonban Macedónia görög- és NATO-segítséget kért, így sikerült visszaverni a terroristák támadásait. Azonban a károk hatalmasak voltak: a romba döntött Lesoki[16][17] templomtól az infrastruktúrában okozott károkig."