Egy úr ült le mellém, jó modorú, szerény fiatalember. Mindenféle dologról beszélgettünk. Néhány percre megakadt a társalgás.
Egyszerre megszólal az én új ismerõsöm.
- Bocsánatot kérek - mondja szerényen -, önnek is ide a pincérhez kiszera méra nin, hozzám?
- Pardon - mondom, és közelebb hajolok -, nem értem.
Udvariasan megismétli:
- Azt kérdezem, hogy a pincér önnek is kiszera méra és mindig.
Elpirulok egy keveset. Ejnye, mi van az én fülemmel, hogy nem hallom, mit mond ez az ember? Pedig nyilván egész értelmesen beszél.
Percnyi szünet után tehát így szólok:
- Bocsásson meg, kérem, olyan szörnyû zaj van ebben a kávéházban. Igazán restellem, de most se értettem, amit mondott.
Ismerõsöm zavarba jönni látszik. Kérdõleg néz rám, mintha gyanakodnék, hogy ugratom. Aztán kicsit szégyenkezve ismétli, hangosabban.
- Csak azt akartam tudni, hogy a pincér ebben a kávéházban is kiszera méra bávatag, ha lehet.
Mi történt velem? A füleim zúgnak? Egy pillanatra átcikázik agyamon a rémes gondolat, hogy talán megõrültem. Már régen vettem észre magamon különös jeleket... Tegnap, mikor kifelé mentem a kávéházból, égõ cigarettámat bele akartam dobni abba a kis tóba, ami itt a kassza alatt van, és amiben aranyhalak úszkálnak, de hirtelen meggondoltam magam, és melléje dobtam. Késõbb jutott eszembe, hogy ez a mozdulat azért történt, mert megsajnáltam a halakat, hogy valamelyik talán megégeti magát a cigarettában.
Most meg a szavak konganak a fülembe, értelmetlen és zagyva betûhalmazban - rettenetes! Az apercepcióm felmondta a szolgálatot! Nem tudom összekötni a fogalmakat! Ismeritek azt a gyötrõ és butító állapotot, mikor az ember kínlódva elismétel magában egy szót, mondjuk "leves", és a végén már nem tudja, mirõl van szó, és csak ezt tudja: "leves", és nem lát semmit, és végre már nem biztos abban se, hogy mondják: "leves" vagy "levés".
A halántékom ijedten zakatol. Ránézek a barátomra. Õ csalódottan és csodálkozva figyel rám, hogy még mindig nem feleltem egy ilyen egyszerû kérdésre. Kínos, üres szünet. Odakünt csilingelnek a villamosok. Én összeborzongok, és a temetõ jut eszembe. Így fognak csilingelni a villamosok, és én a temetõben fogok pihenni, por lesz fölöttem és alattam, és szegény, meghülyült, paralitikus agyam ott szikkad csontkoponyám rekeszei közt...
- Hogy a pincér?... - kérdem, utolsó reménnyel, elgyöngülve.
- Hogy itt a kávéházban nekem is lehet-e kiszera mléra bégeva szebékkel visszaadni.
Most már nem mehet ez így.
- Igen - mondom határozottan -, biztosan lehet.
- Hát akkor adja ide, leviszem.
- Mit???
Rám mered elhûlve.
- Hát az öt koronát!
El van csudálkozva.
- Ja úgy, pardon - hebegem rémülten, és reszketõ kézzel nyújtok át öt koronát. Aztán elbúcsúzom, és letámolygok a parterre. Ni, már a lábaim is reszketnek. Vége. Ilyen fiatalon! Istenem! Ilyen fiatalon!
Egy barátom fog meg.
- Mit beszéltél azzal a halandzsa-emberrel?
- Kicsodával? Szent isten!
- Hát azzal a halandzsa-emberrel! Te is beugrottal?
Rám néz, mindent megért, röhög.
- Na, sejtettem! Hát tudd meg, ez az ember feltalálta a halandzsa-nyelvet. Értelmetlen szavakat kever bele a mondatba, és amikor az ember félig megõrült, hogy nem érti, öt koronát kér kölcsön.
Hja vagy úgy!
Kiegyenesedem, a lábaim megfeszülnek. Gúnyosan végigmérem a barátomat.
- Na hallod! Csak nem képzeled, hogy beugrottam? Rögtön rájöttem a viccre. Olyan embernek ismersz, akit be lehet csapni?
A diadalmas halandzsa
Írtam a halandzsa-nyelvrõl, ugyebár, hol is elpanaszoltam, hogy egy barátom hogy csapott be, összevissza beszélve ilyen dolgokat: "Kérlek alássan, légy szíves kiszera méra bégeszért öt koronával". Én ebbõl egy kukkot se értettem, azt hittem, megõrültem, és adtam öt koronát.
Az eset nagy nyilvánosságánál fogva port kavart fel, és egy csomó levelet kaptam, melyben sürgõs felvilágosítást kérnek olvasóim, hogy a halandzsa-nyelv szótára és nyelvtana megjelent-e már, és hol kapható. Az Akadémia is megtisztelt, hosszabb memorandumot nyújtott be hozzám, melyben azt fejtegeti, hogy a "kiszera", a "méra" és a "bégész" szavak egyáltalában nem érthetetlen betû-permutációk, mint én hittem, hanem azoknak igenis van értelmük, és hogy õ érti, és hogy jövõ hónapban, ha úgy tetszik, felolvasást tarthatok.
Annyi bizonyos, hogy egyszer életemben rákerültem a helyzet magaslatára - és én ne legyek az az ember, aki a szerencséjét kútba ejti. Ezek után tehát határozottan kijelentem, Marinettire és más futuristákra hivatkozva, hogy a halandzsa-nyelvnek igenis van értelme, sõt ez a jövõ nyelve, mely el fogja söpörni az eszperantót, a volapüköt és más régi seprõket.
Az elmúlt hét folyamán behatóan tanulmányoztam a halandzsa-nyelv sajátos törvényeit, magam is gyakoroltam magam, és pénteken délelõtt rájöttem, hogy a pesti viszonyokhoz képest folyékonyan beszélek halandzsául.
Azonnal telefonáltam a rendõrségre.
- Halló! Rendõrség! Itt szekéberedétesz. Kérem azonnal küldjenek ide két csendõrt, mert a drégbedészeti fõcsévész gyerepelés alatt idehivatász.
- Halló! Halló! Nem értjük! Tessék? Tessék? Tessék?
Hangosabban kiabáltam, türelmetlenül:
- Kérem, ne ugrassák az embert ilyen sürgõs másziászásban! Azonnal két csendõrt, drégbedészeti térben.
- I... i... igenis, azonnal - dadogta valaki ijedten.
Negyedóra múlva két csendõr tisztelgett nálam, és parancsaimat várta.
Vagy úgy, mondtam. Akkor jó.
A két csendõrrel elmentem a sóhivatalba.
- Kérem - mondtam -, nagyon sietek, adjanak mellém lépsérzõ három, fel kell vonulni.
- Tessék? - mondta a hivatalnok.
- Na, kérem, ne bolondozzon - mondtam neki unatkozva -, nagyon téved, ha azt hiszi, hogy mége szed. Tessék nekem rendelkezésemre bocsátani bedevéreszemélagépádiszáda.
- Aaaa - mondta -, elég lesz nyolc?
- Elég lesz.
Csakhamar nyolc emberrel és két csendõrrel felvonultam a Rákóczi térre. Éppen népgyûlés volt.
- Éljen! Éljen! - ordított a tömeg fellelkesülve.
A hatás leírhatatlan volt. Mint a nép bajnokát, lerángattak az emelvényrõl, vállukra kaptak, és a két csendõrrel, a nyolc sóhivatalnokkal és az ujjongó tömeggel diadalmenetben vonultunk az egyetem felé.
- Egyetemi ifjúság! - bõgtem a nép hátán. - A zsarnokság mádaszémiféra mindenütt! Fel, fel, a közös, hazafias kiszédere méra!
- Fel, fel - zengett lobogva az ifjúság. - Ez a mi emberünk!
Az egész város lázban forrt. Senki se tudta, miért, de forrt. A katonaságot se lehetett kirendelni, mert nem tudta senki, ki és mi ellen kellene menni a katonáknak, és hogy mi baj van.
Engem délután felrendeltek a külügyminisztériumba. Angol, orosz és német diplomaták vártak sötét arccal, és így fogadtak:
- Ön az egyetlen ember, aki rendet tudna csinálni. Mondja meg, fenség, mit üzenjünk a török portának?
- Üzenjék meg - mondtam most már nagyon határozottan -, hogy legutolsó szavágyer szerint mi hajlandók vagyunk mipéla nivásza.
- Helyes, helyes.
Az ultimátum elment.
Mint hallom, a török porta meghökkent, s a mozgósítás valószínûleg elmarad.
Szerényen mondhatom, ezt nekem lehet köszönni. Azért, nyájas olvasó, csak arra kérlek, máskor vigyáva szábere feledé mi vészekere, ha nekem is - ugyebár, leszel szíves?