Nana. Õk abszolút szuperhõsök, mondhatni eternális csempionjai a Földnek. Mind úgy KEZDIK a fõsztorit, hogy már mindent buktak ami számukra fontos volt, MÉGIS kapnak egyetlen nyúlfarknyi esélyt, hogy azt tegyék, amit a lelkiismeretük diktál.
Aztán a sorozatban: meghalnak, úraélednek, folyton megkínozzák õket, idegen lények élnek bennük, évezredek bölcsessége zúdul reájuk, robotkópiákat kapnak, átprogramozzák õket, megismernek isteneket, idegen fajokat, felemelkednek és letaszíttatnak, megtapasztalják a túloldalt, járnak idõn és téren át, más galaxisokban, alternatív idõvonalakban, párhuzamos dimenziókban és virtuális valóságokban, küzdenek istenekkel és halandókkal, szeretnek és megbocsátanak, kezelik õket árulóként és nemzeti hõsként, gyakran meg- és elítélik õket és ki is szabadítják számtalanszor, tucatszám hullanak el mellettük a társaik, nem bízhatnak senkiben, mégis igyekeznek nyitottak maradni...
ÉS SOHA, egyetlen pillantaig sem nézik a saját boldogulásukat, vagy törõdnek a saját túlélésükkel. Már réges-rég túl vannak az ilyesmin.
EZEK a HÕSÖK! Csipázom O'Neill-t, mikor végképp kilátástalan helyzetben, halálosan megfenyegetik õket (csak a szokásos) és õ megfáradt, enyhén gúnyos vigyorral jelzi, hogy most aztán naaaagyon megijedtek! :DDDD No persze.