Ez olyan mint a(z emberi) mûvészet - bár ezt gondolatomat korábban lehurrogták, kitartok mellette.
Csak odaadással lehet mûvelni. Ahogy a mûvész megalkotja múzsáját.
Márai Sándornak van egy ide vonatkozó brilliáns gondolata:
"Boldogság természetesen nincsen abban a lepárolható, csomagolható, címkézhetõ értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nõ számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nõ, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derû, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!
Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyûjtik a boldogság kellékeit – a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S errõl megfeledkeztek."
Az én helyzetem annyiban más, hogy én a saját életemet élem, és nem másokét, nem a társadalmi + akármilyen elvárásoknak való eleget tevés hajt.
Csak a saját elképzeléseim. Magamat tettem középponttá.