Az 1978-ban megjelent új stúdióalbum több szempontból is fontos mérföldkõ volt a zenekar történetében. Elõször is ha ugyan, ha "titokban" is, de megjelent a szintetizátor, mint szükséges hangszer. Az albumra már nem írták ki, hogy "szintetizátor nélkül csináltuk", de nem is hangoztatták az újítást.
A második nagy változás, hogy ezt az albumot iskolában tanítandó kampánnyal harangozták be. Nagy felhajtást rendeztek, amely a késõbbi ritkább (kétévente) megjelenést hivatott orvosolni. A várakozók és rajongók legtöbbje a cím alaján valamiféle dzsesszes lemezt vártak, de tudjuk, hogy csalódniuk kellett és ezt a kor zenei újságírói igencsak magukra vették. A legtöbbjük sértõdött hangvételû cikkben közölte, hogy az albumna zenéjének semmi köze a címéhez. Erre Freddie csípõs válasza volt a gyógyír:
"Manapság számára a jazz egyszerûen zenét jelent, de nem akartuk, hogy az album címe 'Zene' legyen, mert akkor talán azt mondtátok volna, hogy ez nem is zene, drágám!"
Tovább tetézte a média és a banda amúgy is rossz viszonyát az, hogy Freddie a Jazz lemezbemutató bulijára - amely kétségkívül a legvadabb, legerotikusabb és legbotrányosabb volt a Queen történetében - egy-két újságírót is meghívott akik természetesen lehúzták a megjelent társaságot és emellett újabb alkalmat találtak arra, hogy az albumot mégjobban lehúzzák. Sokkal fontosabbnak tartották leközölni azt a képet például a címlapon, ahol Freddie a csilláron hintázik, vagy épp egy sráccal smárol, minthogy az estén megjelent és borzasztóan magát leivó Rod Stewartot ki kellett dobni. Természetesen az újságírók cikkei fordítva sültek el (nyilván ez volt vele Freddie célja) és óriási reklámot adtak.
A harmadik - és egyben legfontosabb - változás: a zene, ami ugye nem jazz. Itt ugyanis a Queen zenéje változik. Átmenet a 70-es évek és a 80-as évek Queenje között. Több számban is fellelhetõ az egyszerûbb pop-hangzás, de még megvannak a régi jól bevált fogások is. A változás fõ oka a szintetizátor alkalmazása, hiszen a Queennek is fejlõdnie kellett, különösen az akkor éppen támadó amerikai punk new-hullám miatt.
Az album a Mustaphaval nyit. Erõs nyitás! Rendkívül jól áll Mercurynak keleti folk becsempészése a zenébe, amit May torzítói emelnek még élvezetesebbé. Ismét belenyúlt valamibe a banda, ami szuper lett. Ha egy mai zenei piacra dobták volna ki ezt a dal, inden bizonnyal sláger lett volna ez a ma igencsak divatos irányzat, amit ugye õk már a 70-es évek végén megcsináltak.
A következõ dal viszont már sláger lett, a Fat Bottomed Girls. Ez a dal (a neygedikkel egyetemben) már önmagában is botrányt szolgáltatott. A borítója egy meztelen seggû lányt ábrázolt kerékpározás közben, ami az akkor sokkal prûdebb közmédiában eléggé durvának hatott. Az USA-beli biblia-övben be is tiltották és csak azután jelenhetett meg ott, hogy rásatíroztak egy bugyit.
A Jelaousy egy szerelmi líra, az említett vonulat folytatása. Nagyon szép és kiforrott zongorakísérettel és tökéletes Mercury énekkel.
A Bicycle Race a Fat Bottomed Girls "cimborája", egy kislemezen jelent meg vele. A dal eléggé pop-osra sikerült, és még biciklicsengõk is felszólalnak benne. A videoklip további botrányokat szült, mivel többtucat modell-lányt kértek fel arra, hogy meztelenül biciklizzen a Wembley stadion gyepén. Mondani sem kell, hogy a klipet rengetegen cenzúrázták és egy másikat kellett csinálni.
Az If You Can't Beat Them egy vérbeli pop dal, akár a korabeli tánc-lokálok slágere is lehetett volna.
A Let Me Entertain You talán a koncertekre készült, benne sarkallja a banda a publikumot a buli megkezdésére.
In Only Seven Days. Az együttes talán legeltaláltabb szövegû szerelmes dala. Pár szóban tökéletes képet adunk egy kibontakozó szerelem hajtásairól ami a hét napjain keresztül megy végbe. Megtalálható benne mind a hét nap.
A Dreamaer's Ball a Queen századelõi érzetû zenéjének utolsó reprezentánsa. Az álmodozók bálja szintén egy a régebbi zenék közül.
Eléggé kontrasztos, hogy ezután a Fun It következik. Egy markánsan progresszív próbálkozás, akár a '82-es albumon is rajta lehetne. Taylor jegyzi, aki ilenkor már foglalkozik szólópróbálkozással is.
A Leaving Home Ain't Easy Brian énekével kissé altaltó jellegû, de kellemes.
A Don't Stop Me Now az album legnagyobb slágere. Rendkívül dinamikus, lüktetõ zene, igazi Mercury dal, borzasztó jól összemosva a rock és pop benne. John gitárjának hangja is dominál a dalban, így töltik ki teljesen a zenét.
Zárásképp a More Of Than Jazz (még több a Jazzbõl) ismét egy progresszív zene, belekeverve bár darab az album dalaiból