V-2: mítosz és valóság

Hetven évvel ezelőtt vetették be a II. világháború egyik legrettegettebb fegyverét, ugyanennek köszönhetjük azonban az űr meghódítását is.

1944. szeptember 8. eső áztatta estéjén a londoniak először hallották az új fegyver robbanásait. A lakosoknak, akik már hozzáedződtek a V-1 repülő bombákhoz, egy nagyobb és gyorsabb pusztító eszközzel kellett szembe nézniük. Ez volt a V-2, a Vergeltungswaffe-2, vagyis a „megtorlás fegyvere”, ahogy a Goebbels-féle Náci Propaganda Minisztérium elnevezte. Egytonnás robbanófeje és a tény, miszerint a rakéta sebességének köszönhetően gyakorlatilag hangtalanul és minden előjel nélkül csapott le, nem csupán a fizikai, de a pszichológiai csapásmérés eszközévé tette.

A V-2 volt az első ballisztikus rakéta, a nagy folyékony-hajtóanyagú rakétahajtóművek úttörője, melyek megalapozták az űrszondákat a külső-Naprendszerbe juttató technológiát, és eljuttatták az emberiséget a Holdra. Néhány példány még ma is létezik, a 14 méteres monstrumok azonban ma már elsősorban kiállítási tárgyak a világ különböző múzeumaiban.

Michael Neufeld történész, a washingtoni Smithsonian Nemzeti Repülési és Űrrepülési Múzeum V-2 kiállításának kurátora szerint a V-2 igazi műszaki áttörés volt. "Ez volt az első nagyméretű folyékony hajtóanyaggal - folyékony oxigénnel és 75 százalékos alkohol üzemanyaggal hajtott rakéta" - mondta. "Képes volt elérni a világűr peremét. Sok tekintetben kettős örökséget hagyott ránk - ez volt a hidegháború interkontinentális ballisztikus rakétáinak elődje, ugyanakkor az űrrakétáké is"


A V-2 egy egyszerű vezérlőrendszere gázsugár-kormányzással, a tolóerő-vektor változtatásával működött. "A rakétát függőleges állásból indították, hajtóművét mindössze egy percre gyújtva be" - magyarázta Neufeld. "Az orrban elhelyezkedő tehetetlenségi önirányítási rendszert giroszkópok vezérelték. Csak akkor billent át, amikor a rakéta 45 fokos szögben volt és elérte az óránkénti 5600 kilométeres sebességet. A rendszer magába foglalt egy gyorsulásmérőt, ez biztosította a hajtómű leállítását a megfelelő sebességnél"

Az űrben bukdácsolt ugyan, azonban visszatérve a légkörbe stabilizátorszárnyai nyílegyenesen tartották előre az orr-részt. Mivel a hang sebességénél gyorsabban haladt, nem lehetett hallani egészen addig, míg be nem csapódott - innen az ijesztő csendessége. Számos mítosz is kialakult a V-2 rakétákkal kapcsolatban. "A németek a szovjetekkel vívott harcokban elvesztették bombázóik nagy részét, ezt a veszteséget próbálták kompenzálni a V-1 és V-2 bevetésével, ezek azonban nem voltak képesek olyan pusztító erőt biztosítani, mint egy teljesen felfegyverzett négy-hajtóműves bombázó" - mondta Neufeld.

"A V-2 és valójában a V-1 egyik nagy közhelye, hogy túl későn érkeztek a háború menetének megváltoztatásához. Németország akkor vesztette el a háborút, amikor megszállta a Szovjetuniót, Japán pedig megtámadta Pearl Harbort, bevonva az Egyesült Államokat is a konfliktusba. Ha a V-2 nukleáris robbanófejekkel lett volna felszerelve, az mindent megváltoztathatott volna, így azonban bár pszichológiailag elrettentő volt, maga a fegyver nem volt hatékony, pontatlan és költséges volt"


Több mint 6000 készült a V-2-ből, de kevesebb mint 3500 darabot lőttek ki és körülbelül 2000 talált célba. A sors iróniája, hogy míg a hadifoglyokkal építtetett V-2 rakéták munkálataiban közel 12000 ember halt meg a koncentrációs táborokban, addig a fegyver becsapódásai körülbelül 5500 embert pusztítottak el.

A rettegett óriásfegyver bár a londoni terrorbombázás egyik jelképe lett, találati hibája 17 km-es volt, azaz a maximális hatótávolságában 50%-os eséllyel találta el a célpont 17 kilométeres körzetét. A tévhitek ellenére egy tény vitathatatlan maradt: hetven évvel ezelőtt repült a világ első űreszköze.