2005. február 13. 16:32, Vasárnap
A lopakodás terén egyetlen (nyilvánosságra került) újdonság a plazmaálcázás lehetősége. Ennek lényege az, hogy a gép külseje körül egy (hideg)plazma-állapotú réteget hoznak létre, mely elnyeli a rádióhullámokat. A technológiát az orosz tudósok és mérnökök aktívan kutatják, ám elég sok kérdőjel van még e rendszer körül, kezdve ott, hogy a plazmafelhőt a gép körül kell tartani, azon át, hogy a plazmafelhő a gép saját rádióelektronikus berendezéseit is leblokkolja egészen addig, hogy a plazma valószinűleg a látható fény tartományában elég látványos fényjelenségeket produkál, vagyis ugyan a radarok számára láthatattlan a gép, de szabad szemmel leginkább egy világítótoronyhoz lesz hasonlatos. A hírek szerint egy Szu-35-ös orrába már kisérletképpen szereltek ilyen plazmagenerátort, mely gépet előröl nézve takarni képes, és mikromásodpercekre kikapcsol, mely idő alatt a saját radarberendezését használva derítheti fel a lehetséges célokat a pilóta.
Fantáziarajz a Szuhoj T-50-ről amely a következő orosz vadászgéptípus lehet.
Ha a plazmaálcázás beváltja a reményeket, valószínűleg ezen a gépen fog feltűnni
A felderítés terén is veszélyben van a jelenlegi lopakodó technológia. A legígéretesebbnek a LIDAR (vagy LADAR, függően melyik angol rövidítés szimpatikus), amely hasonlóan működik, mint a radar, csak éppen rádióhullámok helyett lézersugarakat használ, és ugyanúgy a célpontról visszaverődő jeleket figyeli. Miután a jelenlegi lopakodó gépeknél a radarok hullámhosszát vették alapul, ezért azokkal szemben hatékonyak, de a LIDAR sokkal rövidebb hullámhosszon működik, így ezek ellen más megoldásokkal kell előrukkolni a mérnököknek.
A beépített fegyverzetnél viszonylagos fejetlenség uralkodik. Noha elvileg egy 21. századi légiharcnál szinte kizártnak tűnik, hogy gépágyúval lőjenek egymásra a vadászgépek (a mostani rövid hatótávolságú légiharc rakéták és a sisakcélzók mellett erre csak akkor vetemedne a pilóták többsége, ha már kifogyott a rakétákból), de például egy lassan repülő ellenséges gép (mondjuk egy teherszállító) vagy földi célpontok ellen még mindig megfelelő. Például a Gripen és az Eurofighter egy 27 mm-es, Bk27-es gépágyúval rendelkezik, az F/A-22 a jó öreg 20 mm-es, 6 csövű M61 Vulcan könnyített, A2-es verziójával. A még fejlesztés alatt lévő F-35-ös hagyományos repterekről üzemelő változatában egy 5 csövű 25 mm-es GAU-12 -es gépágyú lesz beépítve, ellenben a haditengerészeti repülőgép-hordozó fedélzeti, és tengerészgyalogsági, helyből fel- és leszállni képes változatnál nem lesz beépített fegyverzet, ha szükségesnek ítélik, ezeknél a törzs alá felszerelhető konténerben vihetnek magukkal egy GAU-12-est.
A GAU-12 gépágyú, valamint a 180 db lőszer elhelyezése az F-35A vadászgépben
Ezen fegyverek azonban még mindig hagyományos elven működnek. Pedig újításokra voltak próbálkozások, még az 1970-es években, az F-15-ös fejlesztésénél egy hüvely nélküli 25 mm-es hatcsövű gépágyút építettek volna be. A hüvely elhagyása több előnnyel is jár: kisebb tömegű és méretű lesz lőszer, vagyis adott körülmények között többet szállíthat belőle a vadászgép, ráadásul nem kell foglalkozni az üres hüvelyek eltávolításával, azaz egy gonddal kevesebb. A program azonban sikertelen volt, és végül az F-15-ös is az M61 Vulcant kapta meg.
Már fejlesztés alatt van az amerikai légierő számára a vadászgépek szárnya alá függeszthető lézerkonténer, melynek teljesítménye 25 kW. Ez szemben az
ismertebb ABL-lel (AirBorne Laser) - amely egy elsősorban ballisztikus rakéták elhárítására szánt, fejlesztés alatt álló 1 MW-os kémiai lézer, melyet egy Boeing 747-esben építenek be - szilárdtest-lézer. A kémiai lézerek meglehetősen nagy méretűek (ezért van szükség az ABL-nél egy 747-esre), tehát vadászgépek számára nem megfelelőek. A szilárdtest lézer sokkal kompaktabb, viszont a hatásfoka is rosszabb, és rengeteg hőt termel, amit vagy el kell vezetni (aktív hűtés folyadékkal vagy levegővel), vagy a rövid tüzelés után időt kell hagyni, hogy lehűlhessen.
Ez a rendszer valójában két konténerből áll: az egyik az áramfejlesztésért felelne, a másik lenne maga a lézer. A tervek szerint még az évtized végén, vagy a következő évtized elején rendszerbe állhat, és kis mértékű átalakítás után szinte bármely vadászgép használhatja majd. Ez az energiaszint viszont még csak korlátozott képességeket jelent: egy, a vadászgép felé közeledő rakéta érzékelőjét elvakíthatja, megrongálhatja, vagy például egy szárazföldi jármű gumikerekét meggyújthatja, de a fantasztikus filmekben látott látványos pusztító erőtől azért ez még nagyon-nagyon messze van.
A Lockheed már dolgozik az F-35-ös lézerfegyverzetű változatán
Az F-35-ös számára a Lockheed és a Raytheon fogott össze egy 100 kW-os lézer beépítésére. A hőtermelés miatt két, egyenként négymásodperces lézercsapást lehet majd végrehajtani vele, melyek között négymásodperces szünet van, és utána fél percet kell adni neki, hogy lehűljön. A remények szerint a következő évtized közepére már sikerül bevethető fegyvert faragni belőle.
A légiharc-fegyverzet terén a fejlesztések másik fele a minél nagyobb sebességű rakétalövedékek felé tendálódik. Egy viszonylag átlagosnak tekinthető, a hangsebesség háromszorosával haladó rakéta 20 km-t durván 23 másodperc alatt tesz meg, vagyis a célpontnak ennyi ideje van zavarásra, csalik kidobására, elkerülő manőverek végrehajtására. Egy, a hangsebesség nyolcszorosával haladó rakéta mintegy 9 másodpercet hagy a célgépnek ugyanerre, vagyis sokkal hatékonyabb lehetne. Szintén fontos a hatótávolság, illetve a hajtómű menetidejének növelése, amelyre talán a torlósugárhajtómű alkalmazása tűnik az ideális megoldásnak.
Ilyen apró és könnyű lesz: a LOCAAS makettje az egyik fejlesztőmérnök kezében
A szárazföldi célok ellen jelenleg különösen a nagyobb távolságból is bevethető, autonóm fegyverek fejlesztése került előtérbe, melynél az indító repülőgépnek nem kell a veszélyes célterület fölé berepülnie, hanem terhét akár 100 km-nél is messzebbről indíthatja. Ezek aztán a célterület fölé berepülnek, megkeresek a célpontjukat, és megsemmisítik. Ilyen például az amerikai LOCAAS (Low Cost Autonomous Attack System, azaz Olcsó Önvezérlő Támadó Rendszer). A tervek szerint a mindössze 76 cm hosszú és mintegy 45 kg tömegű eszközből egy F-16-os vagy egy F-35-ös akár 16 db-ot is vihet, hatótávolsága pedig 100 km feletti. A célterületet GPS irányítással közelíti meg, ahol aztán LADAR (lézer-radar) segítségével pásztázni kezd a lehetséges szárazföldi célpontokat keresve. A célpont észlelése után azonosítja a típusát, majd az adatbázisából kikeresi, hogy milyen támadási program a leghatásosabb ellene, és annak megfelelően semmisíti meg többcélú harci töltetével. Például páncélzat nélküli célpontokat repeszhatással, a "kemény" célpontokat mint a harckocsik pedig egy kemény páncéltörő mag segítségével.