Észak-Korea atomprogramja

Még az 1980-as években nagyszabású fejlesztések kezdődtek a nukleáris program terén is, komoly urándúsító és kiégett fűtőelem-kezelő gyárak építése, illetve egy 50 MW teljesítményű reaktor munkálatai kezdődtek el. 1985-re a nemzetközi nyomás hatására az észak-koreai vezetés aláírta az atomsorompó egyezményt, de egészen 1992-ig nem egyezett bele, hogy a nemzetközi atomenergetikai ügynökség megfigyelőket küldhessen a nukleáris létesítményeibe.

1993-ban Észak-Korea azzal kezdett fenyegetőzni, hogy kilép az atomsorompó egyezményből, és megtagadja az együttműködést a nemzetközi atomenergetikai ügynökséggel. Egyes amerikai becslések szerint ekkora már az ország akár 10 nukleáris fegyverhez elegendő plutóniumot is kinyerhetett a második kísérleti reaktorból. Komoly politikai egyezkedés után végülis 1991 és 1994 között több megegyezést sikerült kivívni Észak- és Dél-Korea között, illetve az Egyesült Államok nyíltan megfenyegette Észak-Koreát, hogy katonai erővel fogja megakadályozni, hogy nukleáris fegyverekre tegyen szert a kommunista állam.

Fantáziarajz a külföldi pénzből építendő Shinpo nukleáris reaktor két 1000MW-os blokkjáról

A megegyezés szerint az ország leépíti plutóniumgyártó kapacitását, cserébe két 1000 MW-os könnyűvizes reaktort építenek fel dél-koreai, japán és EU pénzből az ország energiaproblémáinak enyhítésére, illetve fűtőolajat szállítanak neki, amíg az első reaktor el nem készül. Az egyezmény része volt, hogy Észak-Korea kiszabadul az elszigeteltségből, és az Egyesült Államok, Dél-Korea valamint Japán helyreállítja a politikai és gazdasági kapcsolatokat a kommunista országgal. A két ázsiai ország ezen követelésnek eleget tett még az 1990-es években, ám az Egyesült Államok hezitált a kérdés felett.

A fő indok az volt, hogy a jelek szerint Észak-Korea titokban folytatta nukleáris programját, de a plutóniumgyártás helyett az urándúsítás felé fordult. Ebben segítségére Abdul Kadeer Khan és csapata volt, akik a pakisztáni nukleáris programon dolgoztak. Észak-Korea viszonylag jó tapasztalatokat szerzett a rakétatechnológia terén, a szovjet SCUD rakétákat lemásolták, illetve kis mértékben továbbfejlesztették. A technológiacsere szinte magától értetődött.

Pakisztán megfelelő hordozóeszközöket keresett nukleáris fegyverei számára, Észak-Korea pedig az urándúsítás és az urániumtöltetű nukleáris fegyverek fejlesztése és gyártása után érdeklődőtt. Ugyan hivatalosan Khan illegálisan, a saját szakállára ütötte nyélbe az üzletet, feltehetően az 1999 előtti pakisztáni kormány tudomásával történt minden. Észak-Korea jelentős méretű urándúsító centrifuga-kaszkádokat épített, amelyekhez az alkatrészeket külföldről szerezte be.

A Taepodong-1 indítása

Az első szög az 1994-es egyezményben mégis az volt, hogy Észak-Korea 1998-ban egy Taepodong 1 típusú rakétával egy műholdat próbált pályára állítani, és a rakéta eközben átrepült Japán felett. Az első amerikai és japán reakciók igen hevesek voltak, azt feltételezték, hogy valójában egy interkontinentális ballisztikus rakéta tesztjét végezték el, mivel nem sikerült senkinek semmiféle új műholdat észlelni az adott pályán. A későbbi elemzések szerint valószínűleg tényleg egy műholdat próbálhattak pályára állítani, de a harmadik fokozat hibája miatt a kísérlet kudarccal végződött. Japán ettől függetlenül visszalépett a korábbi megállapodástól, és nem finanszírozta tovább a segélyprogramot.

Az észak-koreai rakétaprogram ezen erőfitogtatása mögött azonban gyakorlatilag továbbra is az 1950-es évek technológiáját képviselő eszközök álltak. A SCUD alapján az 1980-as évek végén elkezdték annak egy megnagyobbított változatának elkészítését. Nem tudni pontosan, hogy a fejlesztőmunkában milyen szinten segítettek be orosz és/vagy kínai mérnökök, de bizonyos, hogy 1992-ben jelentős számú orosz rakétamérnök járt az országban.

A nyugaton No-Dong-nak nevezett új rakéta ugyanakkor meglehetősen lassan jutott el oda, hogy egyáltalán a tesztindításokat megkezdhessék. A No-Dong tervein alapulnak ugyanakkor az iráni Shahab-3 és a pakisztáni Ghauri ballisztikus rakéták. A rakéta hatótávolsága mintegy 1300 km lehet, és egy tonnás harci fejjel szerelhető fel. Észak-Korea ezzel a rakétával képes Japán elérésére is, és noha a rakéta szórása a becslések szerint 2-4 km lehet, még így is bőven elég a Japán és dél-koreai nagyvárosok elleni csapásra.

A No-Dong rakétának ugyanakkor az 1990-es évek végén egy továbbfejlesztett változata jelent meg, amelyben a korábban használt acél helyett könnyebb alumínium-magnézium ötvözetből készült a rakéták teste. Ennek, valamint a megnövelt üzemanyag-mennyiségnek köszönhetően a rakéta hatótávolsága nyugati becslések szerint elérheti a 3000, sőt, akár a 4000 kilométert is. Egyes amerikai félelmek szerint Észak-Korea teherhajókra telepíthet konténerben szállítható, illetve onnan indítható No-Dong-2 rakétákat, amelyek a tengerről indítva elérhetik az Egyesült Államok teljes területét.

A No-Dong rakétáról nincs megbízható fénykép, de a pakisztáni Ghauri és az itt látható iráni Shahab-3 rakéták a No-Dong ikertestvérei

A No-Dong másik továbbfejlesztési iránya a két- illetve háromfokozatú Taepodong-1 rakéta. Az első fokozat egy No-Dong rakéta, amelynek az orrára egy észak-koreai SCUD változatot szereltek. Az 1998-as Taepodong-1 indításnál valószínűleg ennek a hordozórakéta változatát használták, amelynél egy szilárd hajtóanyagú, két méter hosszú harmadik fokozat került a rakéta csúcsára. Ez képes lehet egy nagyságrendileg 100kg-os műhold Föld körüli pályára állítására.

Az 1998-as indítást az észak-koreai média sikeresnek állította be, és állításuk szerint a műhold több, mint 100-szor kerülte meg a Földet, miközben az észak-koreai himnuszt sugározta a 27 MHz-es hullámhosszon. Sem magát a műholdat, sem annak rádiójeleit nem észlelte egyetlen megfigyelő sem a világban.


A No-Dong és Taepodong rakétacsalád fejlődése (klikk a képre a nagy változatért)
Eközben folytak a munkálatok a Taepodong-2 rakétán is, amely egy teljesen új első fokozatra épült. A második fokozata gyakorlatilag egy No-Dong-2 rakéta és egy harmadik, szilárd hajtóanyagú fokozat is került. A rendelkezésre álló kevés információ alapján hatótávolságát az első becslések 4000 kilométer körülire tették. Közben új alváltozatokról röppentek fel a hírek, amelyek sokkal messzebbre elérhetnek, csökkentett hasznos teher esetén akár a 10 000 kilométerre is.

2002-ben rögtön az év elején George W. Bush a "gonosz tengelyének" nevezte Észak-Koreát, Iránt és Irakot, ami miatt felháborodásunak adtak hangot a koreaiak. Ekkor pattant ki az urándúsítás ügye is, és az Egyesült Államok és Észak-Korea nyilatkozatháborúba bonyolódott egymással. Az USA szerint az ország megszegte az 1994-es egyezményt (noha az specifikusan csak a plutóniumgyártással foglalkozott), Észak-Korea viszont azt hangoztatta, hogy az 1994-es egyezményben foglalt két könnyűvizes reaktor építésének halogatásával, illetve az USA politikai és gazdasági szankciói feloldásának elmaradásával éppen az USA volt az, amely az egyezményt alól kirúgta a széket.

A hatoldalú tárgyalások a maguk idejében nagy előrelépésnek számítottak

Észak-Korea körül azóta politikai tánc folyik. Az ország alapvetően csak az Egyesült Államokkal szeretne tárgyalni, mintegy bizonyítva azt, hogy felér az egyetlen fennmaradt szuperhatalommal. Az Egyesült Államok hogy ezt a politikai fiaskót elkerülje kijelentette, hogy csak egy hatoldalú nemzetközi tárgyalóasztal mellett hajlandó leülni a kommunista országgal, így lett bevonva Kína, Japán, Dél-Korea és Oroszország a rendezésbe. Különösen Kína jelenléte nem hanyagolható el, mivel jelenleg Kína Észak-Korea legfőbb támogatója, és noha kétségkívül nem kis problémát okoznak neki az államból érkező menekültek és a nehezen kezelhető vezetés, de mégis stratégiai szempontból Kína számára nem igazán megengedhető, hogy Észak-Korea elbukjon.