Damnation

A rossz harcrendszer viszont nem minden, hiszen attól még lehetne jó a játék többi része. Számos színesítést bedobtak a fejlesztők azért, hogy kicsit érdekessé tegyék az összképet, ennek hála kötelet mászhatunk, betörhetünk ablakokon, sőt, még akadnak motoros részek is, amikor egy igazi steampunk kétkerekűvel (vagy háromkerekűvel) kell eljutni egyik pontból a másikba. Utóbbit sikerült ismételten annyira elbaltázniuk, hogy a motorok irányítása borzalmas (ez a játék más részeiről is elmondható), így hiába is szeretnénk a jó íveken kanyarodni, esélytelen, még egyenesben tartani is nehéz őket.

A fejlesztők biztos nagyon sokat játszottak a Tomb Raider-sorozattal, hiszen számos momentum onnan lett átmentve a Damnationbe, így a kötélmászás, a peremről peremre ugrálás, valamint az apróbb akadályok, amelyek megoldása még egy óvodásnak sem okozna különösebb nehézséget. (Példa: előttünk egy szakadék, felette egy reklámtábla. Vajon mit kell tennünk ahhoz, hogy átjussunk? Nyilván négytárnyi lőszert beleereszteni a reklámtáblába, hogy az leszakadjon, mesterséges hidat képezzen az akadály felett...).

Emellett még valahogyan (teljesen logikátlanul) egy különleges képesség birtokában is vagyunk. Ez nagyjából annyit takar, hogy egy varázsgomb megnyomása után, a körülöttünk levő ellenfelek mind kipiroslanak, azaz még a takarásban levő katonákat is megláthatjuk, ezzel is elkerülve a meglepetés élményét. Az opciónak semmi haszna sincsen a játékban, teljesen felesleges a használata is. Az elhangzottakból kiindulva tehát maximálisan érződik a fejlesztők részéről elkövetett nemtörődömség, mindenbe belekaptak egy kicsit, de mégis semminek nincs értelme. Ha a felsoroltak felét kiveszik, és a maradékra nagyobb figyelmet fordítanak, már nagyobb sikere lehetne az alkotásnak, de a "mindenből egy kicsit" elv soha nem működött, és soha nem is fog.


Ezzel viszont még nincs vége a negatív gondolatsornak. A játékban ugyanis vannak segítőtársaink, akik csak néha szakadoznak el tőlünk, bár hiányukat akkor sem érezzük. Ez sajnos annak köszönhető, hogy az agykapacitásuk valamiért összezsugorodott (biztosan ez is a polgárháború elhúzódása miatt van). A beléjük táplált program nagyjából annyiból áll, hogy: "go" és "fight", másra egyáltalán nem képesek. Hiába lő rájuk egy hatalmas üteg, eszük ágában sincs fedezékbe vonulni, ők jobban szeretik sérelmeiket szemtől szemben lerendezni.

Ennek általában az a következménye, hogy a csatamező kellős közepén összeesnek, mi pedig rohanhatunk ki a kereszttűzbe, hogy felélesszük őket. A szerencsénk az, hogy a ránk támadó ellenfelek sem rendelkeznek különösebb intelligenciával, lőni tudnak, újratöltés közben még szaladgálni is, de ez sajnos túl kevés. Ebben a helyzetben viszont valamilyen szinten mégis pozitívumnak tekinthető, hiszen az előbb felvázolt rossz harcrendszer, valamint a pontatlan fegyverek miatt így legalább egy teljes tár kilövése után el tudunk intézni egyet a sok rosszarcú közül.

A játékmenetet szemlélve viszont tudunk némi pozitívumot is említeni a sok-sok negatívum után. Az egyik mindenképpen a kooperatív mód, amely az interneten és helyi hálózaton is működik. Egy élő társsal játszva egyértelműen nagyobb élmény a Damnation végigjátszása, bár a fent említett negatívumok többsége így is felróható, az unalmas játékmenet, valamint az ismétlődő helyszínek sajnos ennek ellenére sem merülnek a feledés homályába.


A másik pozitívum, amit még mindenképpen ki lehetne emelni, az a pályák ötletes felépítése. Szabadon bejárható környezet ugyan nincs, de a pályák kellően hosszúak, és általában hatalmas tereken folynak a csaták, néhol pazar kilátással. A nagyobb területek lehetővé teszik, hogy egyes feladatokat többféle módon oldjunk meg. Ez egy esetleges második végigjátszás után értékelhető, így elsőre viszont inkább csak káoszt okoz, hiszen egyes helyszíneken annyi lehetőségünk van, hogy még eltévedni, de inkább összezavarodni sem nehéz. (Bár ennek oka inkább az ismétlődés, valamint a megszólalásig hasonló pályarészek.)

Hogy ezt a már-már teljesen pozitív gondolatmenetet is összetörjük, nem árt a játék kinézetét is megemlíteni, hiszen az sajnos kritikán alulinak nevezhető. Nem csúnya a látvány, sőt, a hatalmas látótávolság sokszor ámulatba ejtő, viszont amikor szemünket ismét a közeli textúrákon nyugtatjuk, és esetleg eszünkbe jut a Crysis néhány momentuma, bizony könnyen sírógörcsöt kapunk. Hasonlóan negatív véleménnyel illethetjük a hangokat is: a szinkronok borzalmasan rosszak, a fegyverek, valamint a járművek hangjai pedig élettelenek. Sok a jó ötlet, egyedi a koncepció, viszont az összhatás mégis rossz. Talán nem ártott volna egyetlen stílusra koncentrálni, és még néhány hónapig csiszolgatni a játékot, ugyanis a végeredmény még a közepes szintet is nehezen éri el.