Spider-Man: Shattered Dimensions

A változatosság alapkövét a négy különböző dimenzió jelenti, ugyanis mindegyik Pókember egyedi, saját extrákkal, ezáltal mindegyik más játékstílust igényel. Az Amazing univerzum Pókembere nagyjából megegyezik azzal a hőssel, aki az eddigi Spidey-játékok többségének főhőse volt, tehát ő a klasszikus Pókember.

A Noire univerzum hőse koránt sem olyan erős mint bármely más alteregója, ezért vele a direkt összecsapásokat kerülnünk kell, amikor csak egy mód van rá. Helyette az árnyékban maradva kell levadásznunk a rosszakaróinkat, amiben egy Splinter-Cell-féle lopakodórendszer lesz segítségünkre. Ez úgy működik, hogy ha sötétben - tehát rejtve - vagyunk, akkor minden fekete-fehér, ha viszont fényre tévedünk, akkor visszatérnek a színek. Ennek a rendszernek csak az a problémája, hogy mivel nagyon igyekeztek noire hangulatot kelteni, a "színes" képek is inkább szépiára emlékeztetnek, így nem mindig egyértelmű a környezetből, hogy éppen lát-e minket valaki.


A tizenéves hálószövő nagyjából megegyezik a klasszikus hőssel, viszont ő a szimbióta ruhát viseli, ami nagyban növeli az erejét, plusz extraként pedig elérhetővé teszi az úgynevezett Rage módot, amelyben még erősebbek és még gyorsabbak lehetünk egy igen korlátozott ideig. Végül pedig a 2099-es év Pókembere, aki Miguel O'Hara névre hallgat, egy speciális ruhát visel, ami megnöveli az emberi erőt és képes lelassítani az időt. Ezt nevezi a játék Accelerated Vision módnak, azaz gyorsított látásnak. Ez elvileg nem szorul bővebb magyarázatra.

A pályatervezés a játék linearitásából fakadóan elég egyszerű, viszont dizájn szempontjából akad pár kimagasló alkotás közöttük. Érdekes például a Homokemberrel vívott csata, amikor stabil platformok híján a tornádóban keringő törmeléken kell ugrálnunk, de kellemes perceket tartogatnak a jövőbeli hősünkre jellemző szabadeséses üldözések is. További kellemes része a játéknak, hogy a régi ellenfeleknek kivétel nélkül új formát és képességeket adtak, ráadásul mindezt úgy oldották meg, hogy nem váltak hiteltelenné a képregényrajongók szemében. Minden pálya végén vár minket egy főgonosz, Spidey ellenségeinek valamelyike, a keresett darabok egyikével, amitől új, erősebb képességekre teszünk szert.


Ugyanakkor sajnos a játéknak vannak negatív oldalai is. Így például a botrányos kamerakezelés. Bár igaz, hogy eddig még senkinek sem sikerült megfelelő nézőpont-rendszert használó Pókember-játékot készítenie, de ez nem mentesíti a készítőket az olyan hibák felelőssége alól, mint pl., hogy ha a plafonról akarunk becserkészni valakit, akkor miért hősünket látjuk a célpont helyett. Az sem igazán érthető, hogy falmászó "üzemmódban" miért nem lehet fix kamerát használni. Valószínűleg kisebb lenne a látótér, de akkor legalább a játékos azt látná, ami előtte van, és nem fordulhatna elő olyan, hogy az "operatőr megőrül, és ugrál jobbra-balra".

A másik kellemetlenség a mesterséges intelligencia. Itt is fel lehet hozni, hogy ehhez a műfajhoz tulajdonképpen nem is kell MI, mivel az ellen nagy hordákban támad, ami éppenséggel még elfogadható is lenne, ha legalább egy sima útkeresési rutin végrehajtása nem okozna túl nagy falatot a gépnek.

Grafika: Hatalmas jó pont, hogy mindegyik univerzum sajátos látványvilággal bír, ez pedig nagyban hozzájárul a hangulat megteremtéséhez. Az viszont érdekes, hogy a megjelenés nem változik számottevően a részletességi beállítások módosításával, továbbá tényleges gépigényéhez képest közel sem nyújt olyan látványvilágot, ami elvárható lenne.

Kezelőfelület, irányítás: A kezelőfelülettel semmi gond nincs, minden tökéletesen megfelel a funkciójának és a rendszer is áttekinthető, ellenben az irányításon nagyon érződik a szegényes portolás. Bár az billentyűzet-egér páros beállításai testre szabhatóak, rengeteg alkalommal fordul elő a játékban, hogy megfelelő helyen kell nyomnunk a megfelelő gombot, és ezt legtöbbször a kamerakezelés botrányos volta sokszor nagyon megnehezíti.

Játszhatóság: Ha sikerül megbarátkoznunk a nehézkes irányítással, akkor már csak az alkalmanként előkerülő belső nézetű részek jelenthetnek majd problémát. Első gondolatra nem tűnik rossz dolognak FPS nézetben osztani a pofonokat, de gyakorlatban hamar rájövünk, hogy ez inkább csak nyűg.

Intelligencia, nehézség: A Shattered Dimensions mesterséges intelligenciájáról nehéz nyilatkozni, ugyanis mint olyan, nem nagyon létezik. Az ellen nagy hordákban érkezik a főellenfelek pedig meghatározott sémákat követnek: védekezik-támad-sebezhető; ismétel. Tehát mindhez csupán türelem szükséges, nem pedig szürkeállomány. A nehézségi szint állításával az ellenfelek száma, sebzése és ellenálló képessége nő, de okosabbak nem lesznek.

Hangok, zene: A hangok terén igazából nem lehet belekötni a Beenbox munkájába. Mindegyik Pókembernek más a szinkronhangja, és mindegyik kiemelkedően teljesít, és ez általában elmondható mindegyik karakter hangjáról. A környezeti hangok terén valósághűséget várni balgaság volna, de a rajzfilmek hangulatát hűen idézi a játék és még az aláfestő zenék válogatása is nagyon találó lett.

Összefoglalás: Mint a fentiekből kiderül, a Spider-Man: Shattered Dimensions egyes pontokon komoly kihívásokkal küzd, melyek miatt a Beenboxnak nem sikerült olyan áttörést elérniük, mint a Rocksteadynek az Arkham Asylummal. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy hosszú idő óta a legjobb Pókemberes játékot üdvözölhetjük a Shattered Dimensions alkotásában, amely messze fölülmúlta a Web of Shadows-t is. Hangulat terén nagyon erős a program, a környezet változatos és végre búcsút inthetünk a nyílt világú megoldásnak. Pók-rajongóknak kötelező darab, de a műfaj kedvelői is nyugodt szívvel tehetnek vele egy próbát, nem fognak csalódni.