2011. május 17. 00:06, Kedd
Az űrsikló felveszi a végső formáját
Még 1970-ben a Nixon kormányzat megbízta a Mathematica Inc. céget azzal, hogy gazdasági és mérnöki szempontok alapján elemezze a NASA űrrepülőgép programját, és tegyen javaslatokat hogyan lehetne hatékonyabbá és olcsóbbá tenni azt. Klaus Heiss, egy osztrák-amerikai közgazdász vezette azt a csoportot, amely ezzel a feladattal foglalkozott. Heiss átrágta magát az összes lehetséges megoldáson, mind a NASA, mind a potenciális gyártó cégek által felvázoltakon, és úgy vélte, hogy bár jó irányba haladnak az 1971-es változtatásokkal, még mindig túl nagy a vállalt pénzügyi kockázat.
A saját javaslatára TAOS (Thrust Assisted Orbiter Shuttle ~ Tolóerő-Rásegítéses Űrsikló) néven hivatkozott. Ez Faget megoldására hasonlított, az űrsikló hasa alá egy nagy tartályban lenne elhelyezve a folyékony hidrogén és oxigén, és két gyorsító-rakéta kerül vagy a tartály, vagy az űrsikló mellé. A gyorsító-rakéták lehetnek folyékony vagy szilárd hajtóanyagúak. Miután kiégtek leválnak, és ejtőernyővel ereszkednének alá az Atlanti-óceánba, ahonnan kihalászva őket újra fel lehetne használni. Az üzemanyagtartály ugyan elveszik minden repülésnél, de ez elfogadható ár azért cserébe, hogy nincs szükség ember vezette gyorsító-repülőgépre.
Saturn-IC gyorsító fokozat, felette az űrsikló hasa alatti rész az üzemanyagtartály
Ez volt az a banánhéj, amin viszont a TAOS először elcsúszott. A NASA-n belül ugyanis nagyon erős volt az a vélekedés, hogy két ember vezette fokozatra van szükség, hogy mind a Marshall, mind a Houston űrközpont kellően komoly kihívást kaphasson, és olyan munkát, amire büszkék lehessenek. Ezért a NASA-n belül sokkal népszerűbb volt a Saturn-IC megoldás, ami a Marshall űrközpontban dolgozók önérzetére jótékony hatással lett volna. Egy sima gyorsító-rakéta kifejlesztése és üzemeltetése nem lehet méltó annak a csapatnak, amelyet maga Von Braun hozott létre és irányított.
1971. október 22-én a NASA és a költségvetési bizottság ülésén a költségvetésiek javaslata kemény és könyörtelen volt: kaszálják el az egész űrsikló programot, és inkább maradjanak a Gemini és Apollo űrkapszuláknál, illetve az egyszer használatos rakétáknál. Ezek fejlesztése egyszerű, olcsó, és már kellő tapasztalatokkal rendelkeznek velük kapcsolatban. A költségvetési bizottság elnöke, Caspar Weinberger viszont valahogy át akarta vágni a gordiuszi csomót, lehetőleg úgy, hogy a saját emberiben se okozzon törést.
Festmény a Titan III/Dyna-Soar indításról
Ezt javasolták a NASA-nak 8 évvel
a program lezárása után
|
Felmerült egy olyan megoldás, hogy visszahoznák a Dyna-Soar-t, vagyis egy saját főhajtómű nélküli, egy Titan IIIL orráról induló űrrepülőgépet, amely vitorlázógépként tér vissza. Ugyan a hasznos teherszállító képessége jóval kisebb lenne mint a korábbi terveknek, de ennek az űrsiklónak csak az űrállomás ellátása lenne a célja, a nagy tömegű hasznos terheket a hagyományos hordozórakéták juttatnák fel továbbra is. A NASA számára ez elfogadhatatlan visszalépés volt, számukra csakis a legmodernebb, legelőremutatóbb megoldás jöhetett szóba, még a Saturn-IC-re is csak kényszerből bólintottak rá.
Miközben a döntés továbbra is váratott magára, további viták folytak arról, hogy mekkora rakterű, mekkora teherbírású űrsiklóra lenne szükség. Egy kisebb űrsikló kifejlesztése, gyártása és üzemeltetése kevesebb pénzt emésztene fel, ám a korábban felvázolt ambiciózus tervek mögött az munkálkodott, hogy egy csúcstechnikát kívánó, drágán kifejlesztett űrsikló úgy lehet csak rentábilis, ha hetente indul egy a világűrbe.
Emiatt kellett megnyerni a Légierőt, és emiatt kell a hagyományos hordozórakétákat nyugdíjazni, ezen dolgozott a NASA éveken át. Apropó, a Légierő és a CIA ekkoriban látványosan kimaradt a vitákból, az űrrepülőgép költségeibe egyikük sem szándékozott beszállni, annak finanszírozását egészében a NASA-ra hagyták. Viszont közben támogatták a Titan III. fejlesztését, és hátsó utakon jelezték, hogy nemzetbiztonsági okokból nem lenne bölcs, ha alternatíva nélkül hagynák az űrrepülőgépet - egy esetleges balesetnél elrendelt repülési tilalom esetén elvesztenék az egyetlen eszközt, amellyel a világűrbe lehetne hasznos terhet feljuttatni.
El lehet mondani, hogy sem a Légierő, sem a CIA nem rajongott az űrsiklóért, és mindvégig a Titan III-ra építették a terveiket. A NASA azonban az ő elvárásaik miatt volt kénytelen hatalmas és nagy teherbírású űrjárművet tervezni és építeni, miközben ennek a teljes költségét egyedül kellett kifizetnie.
Titan IIID hordozórakéta KH-9 kémműholddal az orrában 1971-ben
Nixon elnök 1972. január 5-én jóváhagyta a űrsikló programot. Az időzítés nem véletlen, 1972 választási év volt, az űrrepülőgép program pedig jelentős állami pénzeket juttathatott az államoknak. Természetesen nem csak ennek köszönhető, hogy Nixon magabiztos fölénnyel nyerte meg a választást, de kétségkívül ennek is köze volt hozzá.
Nixon 1972. január 5-én, az űrsiklóprogram jóváhagyásakor
Maga az űrrepülőgép a kompromisszumok alapján a Heiss által javasolt TAOS megoldásra épült, a gép hasa alatti üzemanyagtartállyal és a tartály két oldalán lévő gyorsítórakétákkal. Még formálódott, hogy a gyorsítórakéták folyékony vagy szilárd hajtóanyagúak legyenek. Az előbbi esetén az un. nyomás-táplált üzemanyag-ellátású verzió volt a támogatott, ez esetben a tartályokból nem drága turbószivattyúk szívják ki az üzemanyagot, hanem egy semleges gázzal (általában hélium) segítségével hoznak létre túlnyomást, és ez kényszeríti ki az üzemanyagot (illetve a másik tartályban az oxigént) az üzemanyag vezetékekbe.
Akadt viszont két bökkenő: először is ekkora méretű nyomás-táplált rakétát még nem építettek soha, kevés volt a tapasztalat vele, míg a szilárd-hajtóanyagú rakétákkal rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek a Titan III esetén. A második probléma, hogy az előzetes számítások szerint a folyékony hajtóanyagú rakéta kifejlesztése közel egy milliárd dollárba kerül, sokkal többe, mint a szilárd-hajtóanyagú rakétáé.
A Rockwell győztes ajánlatának vázlata
1972. márciusában a NASA ajánlatokat kért a felvázolt űrrepülőgép megépítésére. Összesen négy vállalat válaszolt, a North American Rockwell, a Lockheed, a McDonnal-Douglas és a Grumman. Technikai és üzemeltetési szempontokból a Grumman tervei voltak a legkidolgozottabbak és legjobbak a NASA szerint, ám a költségek terén ők voltak a legdrágábbak, ezért végül a technikai szempontból második helyen végzett, ám a legolcsóbb árat ígérő Rockwell lett győztesnek kihirdetve. Az űrrepülőgép tehát a megvalósulás útjára léphetett.
(folytatjuk)
Informatika és tudomány