Duke Nukem Forever

A játékban elfelejthetjük az egészségügyi csomagok keresgélését, egy évtized alatt ugyanis sokat változtak az FPS trendek és nyilván a konzolosodás is közbe szólt, aminek köszönhetően egészségi állapotunk folyamatosan újratöltődik. A bal felső sarokban egy úgynevezett egomérő berendezés mutatja életerőnket, és ha drasztikusan lecsökken a szintje, egy kicsit fedezékbe kell vonulnunk, majd ha visszatöltött, indulhat ismét a zúzás. Egoszintünket egyébiránt a játék folyamán feljebb tornázhatjuk majd, aminek köszönhetően szívósabbak lehetünk a harcokban is.


Hogy milyen szintre emeljük Duke ezen tulajdonságát, az csak és kizárólag rajtunk múlik, hiszen itt jön a képbe a Forever egy nagyon jó - részleges - újdonsága, a maximálisan interaktív környezet, ahol nyomkodhatjuk az ital- vagy kondomautomatát, sört ihatunk - a büfögés mellett ez nagyobb állóképességet is ad -, de készíthetünk pattogatott kukoricát, flipperezhetünk, nyerőgépekbe szórhatjuk pénzünket, vagy, ha ügyesek vagyunk, még néhány rúdtáncos hölgyet is megkérhetünk arra, hogy egyéni műsorral kápráztasson el minket. Emellett használhatjuk a fürdőszoba minden felszerelését, vagy eldobhatunk jó messzire egy 3D Realms logóval ellátott frízbit, de nézegethetjük magunkat a tükörben is, ezáltal pedig egónk tartósan megnövekszik, a nagyobb arc pedig igazán hasznos lesz a csatákban.

A fenti interakciós lehetőségek csak töredékei annak a rengeteg opciónak, amit majd a kaszabolások mellett felfedezhetünk a programban, és bár most sokan legyinthetnek, hogy ugyan már, mindez a vicc kategória, a gyakorlatban nem csak haszna van mindennek, hanem gyakran a továbbjutáshoz is szükségesek. Ráadásképpen a Duke Nukem Forever színültig van vicces beszólásokkal, jelenetekkel, megoldásokkal, fricskákkal és utalásokkal, amelyek gyakran csalhatnak igazi mosolyt arcunkra.

A fenti momentumok mindemellett hozzájárultak ahhoz, hogy bár folyamatosan agyatlan lövöldözésként állítja be saját magát a program, az új Duke Nukem lényegesen több annál. Az alkotás végigjátszása közben nagyon gyakran eszembe jutott, hogy ha az illetékeseknek sikerül megjelentetniük a játékot időben, de legalább a Half Life 2 előtt, akkor a Valve remekművére lehetséges, hogy nem olyan formában emlékeznénk, mint manapság. A Forever ugyanis hasonló úton jár, mint Gordon Freeman második kalandja, ezáltal pedig nyilvánvalóan egy kicsit le is marad a jelen kor követelményeitől. De aki a régi iskolában tanulta meg a videojátékok fogalmát, az minden bizonnyal könnyes szemekkel köszönti majd a folyamatos lövöldözést megszakító fejtörőket vagy az autós részeket, amelyek mind-mind, kivétel nélkül igényesek, izgalmasak és jóra sikerült momentumok.

Akadnak például olyan részek az alkotásban, amikor komolyan el kell gondolkodni, hogy merre vagy hogyan tovább, de az illetékesek valóban annyi - gyakran vicces - apróságot rejtettek el a kész programban, hogy szó szerint élvezet vele játszani, nagyon ritkán válik csak unalmassá, mindemellett pedig kellőképpen változatos is. Remek ötlet volt például megtartani a miniatürizálás lehetőségét, amihez véleményem szerint a legjobb fejtörőket párosították a fejlesztők.


Tetszett továbbá, hogy a helyszínek is folyamatosan változtak, és bár akadtak frusztráló részek, sőt szinte mindenhol látszott, hogy egy láthatatlan csőben vezetnek végig minket az alkotók, az elődből is ismerős elemek miatt ezt nem tudnám teljes egészében negatívumnak nevezni. Főleg azért, mert a Duke Nukem Forever maximálisan megmaradt annak a régi vonalas FPS játéknak, amelyben van egy adott koncepció, ahhoz kapcsolódik néhány pálya, majd a legutolsón találkozunk egy főellenséggel, akit valamiféle trükkel tudunk csak eltenni láb alól. Szerény véleményem szerint a játékvilágnak már nagy szüksége volt egy ilyen formulával dolgozó lövöldére, hiszen a mai FPS-ek többségének már semmi köze ehhez a vonalhoz.

Ez azt is eredményezi, hogy az ezeken szocializálódott játékosok csípőből leszólják majd a Duke Nukem Forevert, de a régi arcok viszont odáig lesznek a boldogságtól, hogy végre nosztalgiázhatnak egy kicsit. Szintén a mai kor követelménye, hogy egy adott programnak nagyon erős és lehetőség szerint egyediségekkel is rendelkező többjátékos módja legyen. Duke azonban ezzel kapcsolatban is bemutatja középső ujját az aktuális divatnak, hiszen tulajdonképpen csak és kizárólag néhány teljesen hagyományos, a macsó koncepciójára szabott multiplayer móka kapott helyet a programban, így zászlók helyett az ellenfél nőjét kell ellopnunk a capture the flag módban és a többi. Semmi egyediség, semmi újdonság, akárcsak a kampány esetében, de a játék éppen ezért jelent kellemes kikapcsolódást.