Az űrsikló tündöklése és bukása

Az űrsikló program tehát kezdett felpörögni, de közben sötét felhők is gyülekeztek felette. A védelmi minisztérium elégedetlen volt az űrsikló teherbírásával, amely messze elmaradt az előzetesen elvárt 50 000 fonttól (22 727 kg), márpedig a NASA-nak szüksége lett volna a katonai célú megrendelésekre a kellő indításszám biztosításához. A hasznos teher növeléséhez különféle trükkökhöz folyamodtak.

Már említettük, hogy az első két út után elhagyták a külső üzemanyagtartály fehér festését, majd kikönnyített külső üzemanyagtartályt építettek, ami mintegy négy és fél tonnát jelentett, és a szilárd hajtóanyagú gyorsító rakéták vázából is készült könnyebb változat. Ez még így sem győzte meg a légierőt, így egy ideig támogatták a Morton-Thiokol azon programját, amelyben a fém vázat kompozit műanyagra cserélnék le. Ez akár 15 tonnával kisebb tömeget is jelenthet, vagyis ennyivel nagyobb hasznos terhet, végül azonban nem valósult meg.


A Shuttle-C ábrája
Az első elképzeléseket az STS programra épülő hordozó-rakétáról az űrsikló elkészülte előtt a NASA gyorsan rövidre zárta, hiszen pont azon fáradoztak, hogy a rakétákat egy újrafelhasználható űrsiklóval váltsák ki, tehát nem volt érdekükben egy újabbat létrehozni - bíztak abban, hogy az űrsikló beváltja a hozzá fűzött reményeket. Nem nagyon tehettek mást, hiszen túl sok erőfeszítést és pénzt áldoztak fel, hogy létrehozzák, így minden, ami veszélyt jelenthet rá, következetesen felszámolandó. Csakhogy az 1980-as évek közepére kiderült, hogy az űrsikló ezer sebből vérzik. Túl alacsony a teherbírása és az eredetileg feltételezetthez képest túl drága és túl munkaigényes a két út közötti karbantartás és felkészítés. Így esett meg az a szégyen, hogy maga a NASA kezdte el kidolgozni a teherszállító STS variánst, a Shuttle-C-t.


Egy kései Shuttle-C elképzelés indításának fantáziarajza
A Shuttle-C gyakorlatilag fogja, kiveszi a képletből az űrsiklót, megtartva a külső üzemanyag-tartályt és a két gyorsítórakétát, de ezek hátára egy egyszerű szerkezetű tehermodul kerül, aminek a végére egy blokkba került beépítésre a három SSME főhajtómű. A Shuttle-C esetében csak a két szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta kerül újrafelhasználásra, igaz, olyan elképzelések is születtek, hogy a hajtóműblokkot majd valamilyen módon visszahozzák a Földre. Azonban a védelmi minisztérium nem harapott rá még így sem. A Shuttle-C és a hasonló elképzelések azonban nem haltak ki, sőt, külön életet kezdtek el élni. Tucatnyi különféle variáció született, és még születik azóta is.


A számtalan Freedom űrállomás elképzelés közül egy
- klikk a nagyobb képért! -
Az emberes Mars-utazás kikerült a képből, de az űrállomás nem. A hangzatos Freedom (Szabadság) névre elkeresztelt új amerikai űrállomás számtalan változatban lett felvázolva a tervezőasztalokon, de ezek megvalósíthatósága erősen kérdőjeles volt az adott pénzügyi támogatás fényében. Márpedig a döntéshozásban nem volt sok támogatója annak, hogy újabb milliárdokkal támasszák meg a NASA költségvetését az űrállomásra hivatkozva. Mintegy megoldásként nemzetközi összefogásban kezdtek el gondolkozni, német, japán, kanadai modulokkal (és pénzzel) megtámogatva.


Egy űrsikló üzemanyag-tartályokból épített űrállomás rajza
Űrállomás terén még egy érdekes elképzelés kezdett el felvázolódni, mégpedig a Skylab alapján, ami ugye egy Saturn IV-B fokozat volt. Az űrsikló esetében a külső üzemanyagtartály az emelkedési fázis legvégén kerül leoldásra, és a pályára álláshoz szükséges energia 98%-val rendelkezik. Amennyiben az űrsikló nem oldja le, és az OMS hajtóművek begyújtásánál magával cipeli, akkor (természetesen a hasznos teher egy részének kárára) képes azt pályára állítani. Sok elképzelés született magányos és csoportos külső üzemanyag-tartályokból felépített űrállomásról, ám ezek egyike sem valósult meg.


Az RCA SATCOM K-2 műhold indítása (STS-61-C) - klikk a nagyobb képért! -
Akár hogy is igyekeztek pozitív kép kialakításán a NASA-n belül, az eredetileg felvázolt, hetenkénti indítástól nagyon messze voltak. 1985-ben összesen alig nyolcszor járt a világűrben űrsikló, pedig ekkor már mind a négy készen állt. A NASA 1986-ra igyekezett volna kéthetenkénti indítási rátát elérni. Kicsit talán még kárörvendtek is, mikor a légierő Titan III. hordozórakétája 1985. augusztus 28-án odaveszett, rajta egy KH-11 kémműholddal.


Az STS-51-L küldetés startjakor látható kifúvás, ami a hamarosan bekövetkező katasztrófa első látható jele volt
Hogy a havi két indítás teljesüljön, 1986. január 12-én indult az STS-61-C a Columbiával, január 28-án pedig az STS-51-L startolt volna a Challengerrel, ami egyben a 25. útja volt az űrsikló programnak. A történtekről már eleget értekeztek, tömören a feszített tempó miatt a NASA vezetése egyszerűen átlépett az alacsony hőmérséklet problémái felett, hogy ne csússzon tovább az indítás. Ennek eredményeként a jobb oldali gyorsítórakéta tömítő O-gyűrűi a hidegben rideggé válva, összehúzódva nem tömítettek megfelelően és a "kifújt" égéstermék átégette a gyorsítórakétát a külső üzemanyag-tartályhoz rögzítő alsó tartót, az elszabadult gyorsítórakéta pedig belecsapott a tartályba, felrobbantva az űrsiklót az indítás utáni 73. másodpercben.

A Challenger katasztrófája alapjaiban rengette meg a NASA-t, ennek következményeivel foglalkozunk a következő részben.