Oil Rush

Az Oil Rush minden egyes térképén - amelyek a nyílt óceánokat helyezik előtérbe - általánosságban több olajfúrótornyot, illetve hozzá tartozó platformot fogunk találni. Ezek közül a legtöbb esetben csak egy-egy lesz a mi tulajdonunkban, a feladat tehát többségében az lesz, hogy így vagy úgy, de csapjuk le az ellenség kezéről az ő építményeit. Mindez azért lesz olyannyira fontos nekünk, mert a játékban mindenért olajjal fizethetünk, a szokványos valuták kora ugyanis lejárt, ha építeni szeretnénk, ha fejlesztéseket vásárolni, azokat minden egyes alkalommal kemény olajos hordókban számolja majd a program. Szerencsére az elfoglalt olajfúrótornyok kifogyhatatlanok, így elegendő lesz egyet birtokolnunk ahhoz, hogy kellő türelem mellett véghez vigyük világmegváltó terveinket. A támadás mellett azonban rendkívül fontos lesz a védekezés is!


Az elfoglalt platformokat ugyanis az ellenség rendre vissza kívánja majd foglalni, ezt megakadályozandó pedig érdemes lesz különféle védekező épületekkel felszerelni saját bázisainkat. Ugyan minden egyes platformhoz alapesetben járni fog néhány támadásra és védekezésre is alkalmazható vízi- vagy repülő jármű, a leghatékonyabbak mégis a géppuskafészkek vagy a rakétalőállások lesznek. Nagy sajnálatomra a készítők nem tudtak olyan mennyiségű járművet és védekezésre szolgáló épületet megálmodni ahhoz, hogy nagyjából a játék felénél ne unjuk el az egészet, vagy ne találjunk rá egy bombabiztos megoldásra a győzelem érdekében. Építmények közül ugyanis jó esetben csak három, járművek esetében pedig hét - négy vízi és három légi - egység lesz segítségünkre.

Szerencsére az alkotás mögé a programozók felhúztak egy elég jól működő fejlődési rendszert is, ami pályáról-pályára bővül, ámde minden egyes misszió előtt nullázódik. Minden egyes küldetés alatt végig kell járnunk tehát azt a bizonyos szamárlétrát, így bizonyos mennyiségű tapasztalati pont után olyan extrákhoz juthatunk hozzá, mint a radar vagy éppen az ellenség demoralizálására használható készülék. Természetesen nem csak aktív, hanem passzív képességek is az említett szisztéma hatására oldódnak fel, így erősebb páncéllal vagy löveggel rendelkező védelmi épületekre vagy gyorsabban haladó egységekre is elszórhatjuk szintenként megszerzett pontjainkat.


Ami azonban egyértelműen a legfurcsább volt számomra az Oil Rush betöltését követően, az a fentebb már megemlített irányítás, amit korántsem a szokványos stratégiákból emeltek át a fejlesztők. Esetében ugyanis elfelejthetjük az egységek darabonkénti kijelölését, ezáltal pedig a taktikázás lehetőségét is. Azt ugyan mi határozhatjuk meg - százalékos arányban -, hogy mennyi egységet kívánunk háborúba küldeni, azt azonban már nem, hogy ezek milyen hadműveleteket vagy taktikákat hajtsanak végre, lévén úgy tudjuk harcba küldeni őket, ha kijelöljük azt a platformot, amelyik körül csoportosulnak, majd rákattintunk az elfoglalni kívánt építményre. Ezután tulajdonképpen csak hátradőlünk és reménykedünk abban, hogy csapataink valóban túlerőben vannak, az Oil Rush csatáiban ugyanis csak és kizárólag a számbeli fölénnyel arathatunk győzelmet.

Némileg más a helyzet abban az esetben, ha a kampány helyett a többjátékos módot töltöttük be - lévén erre is gondoltak az illetékesek -, itt ugyanis már lényegesen nagyobb szerepet kap a taktikázás, és nem mindegy, hogy mikor indítunk támadást, hogy mikor foglaljuk el az ellenfél tornyait, egyszóval játékmenetét tekintve a multiplayer lényegesen másabb, nem mellesleg izgalmasabb is. Az egyjátékos kampány véleményem szerint ugyanis túl egyszerűre sikeredett, hamar ki lehet tanulni egy jól működő stratégiát, amivel könnyedén végig lehet szaladni a küldetéseken.