Fukusima, a félelem és a szorongás tartománya I.

Az atomkatasztrófa nem csak energetikai, hanem az érintett több százezer ember által társadalmi válságot is okozott. Helyzetük eléggé kilátástalan.

Kenichi Togawa első dolga, hogy bekapcsolja a videojáték konzolját miután hazaért a munkájából. A 39 éves, háromgyermekes családapa órákat tölt minden este a játékokkal, miközben shochou-t, egy erős japán likőrt kortyol. Általában a televízió előtt alszik el, borzongva ébred fel az éj közepén, majd bemászik az ágyba a felesége mellé. Közel két éve Kenichi és családja az elmúlt 25 év legsúlyosabb atomkatasztrófája elől menekült meg.

2011. március 11-én hatalmas földrengés rázta meg Japán északkeleti partját, 13 méter magas vízfalat zúdítva a Fukusima Dai-icsi atomerőműre. A természeti katasztrófa három reaktornál idézett elő leolvadást. A következő napon, csupán órákkal az 1. reaktor robbanása előtt a Togawa család elhagyta az erőműtől mindössze 10 kilométerre fekvő otthonát. Az ötfős család jelenleg egy 30 négyzetméteres lakásban él Fukusima tartomány északkeleti részén, az evakuációs zóna szürke átmeneti épületeinek egyikében.


2011-ben 210 000 embernek kellett elhagynia otthonát, közülük több mint 150 000 ember mind a mai napig nem térhetett vissza
Az ott töltött 18 hónap komoly mentális megpróbáltatás volt a család számára. Kenichi - aki az erőműben dolgozott - egykor elszántan dzsúdózott, gyakran látogatta meg barátait. A radioaktivitás a harcművészeti klubbot is elpusztította, így manapság jóval kevesebb a testmozgás és a társasággal való érintkezés is nagyon ritka, helyükbe a képernyő, az ital és az elhízás lépett, ami a családi élet rovására is megy. Felesége, Yuka gyakran ad hangot elégedetlenségének és nem szeret a jövőn gondolkodni, az ugyanis csak depressziót okozna számára. "Ez csak átmeneti" - mondogatja. "Reggel elmegyünk a házból, majd hazajövünk, minden átmeneti. Olyan mintha a levegőben lebegnénk."

Sorstársaik hasonló, vagy ennél is rosszabb helyzetben vannak. Jelenlegi szomszédaik többsége munkanélküli, így egész nap otthon ülnek. Keninchi korábbi munkatársai közül többen elküldték feleségeiket és gyermekeiket távolabb élő rokonaikhoz a radioaktív szennyeződés miatti félelmüktől vezérelve, miközben ők ott maradtak és továbbra is dolgoznak.

A nukleáris balesetet követő elemzések kimutatták, hogy a gyors, vagy inkább fejvesztett kitelepítések viszonylag biztonságos szintre korlátozták a lakosság sugárzásnak való kitettségét, ugyanakkor a bizonytalanság, az elszigeteltség és a láthatatlan radioaktivitás félelme veszélyezteti annak a 210 000 embernek a mentális egészségét, akik elmenekültek a katasztrófa elől. Kutatók és orvosok próbálják felmérni és enyhíteni a problémákat, az eddigi tapasztalatok alapján azonban nem egyértelmű, hogy a japán kormány rendelkezik-e a támogatáshoz szükséges akarattal és pénzzel. Ugyancsak bizonytalan, hogy a kitelepítettek a kormánnyal szembeni bizalmatlanságuk és a mentális problémákról aló megnyilatkozástól való idegenkedésből fakadóan elfogadják-e a segítséget.

A kutatók attól félnek, ez a kombináció csak tovább fokozza a szorongást, a pszichoaktív szerek használatát és a depressziót. A nukleáris-kitelepítettek sokkal bonyolultabb jövő elé néznek, mint azok, akik túlélték a szökőárat, ami közel 20 000 halálos áldozatot követelt. "A cunami sújtotta területen élőknél javulás tapasztalható, sokkal pozitívabban szemlélik a jövőt" - nyilatkozott Hirooki Yabe, a Fukusima Orvosi Egyetem neuropszichiátere, aki mindkét csoporttal dolgozott. "A nukleáris-kitelepítettek napról napra depresziósabbá válnak."



Térjünk vissza a Togawa családhoz. Kenichi 1994-ben kezdett dolgozni az erőműnél, a balesetkor karbantartási mérnökként foglalkoztatták. Felesége kórházi ápolóként dolgozott, a család jelenleg 9, 12 és 15 éves gyermekeivel egy négyszobás lakásban élt az erőműhöz közeli Namie városkában. Életük 2011. március 11-én 14 óra 46 perckor gyökeresen megváltozott. Kenichi az erőmű dohányzóhelységében tartózkodott, amikor megremegett a lába alatt a talaj. Visszarohant az irodájába, kerülgetve a szétzilált íróasztalokat és a leszakadt mennyezet-darabokat, magához ragadva jogosítványát és autója kulcsát. Hamarosan azonban dugóba került, a földrengés és a szökőár ugyanis súlyos károkat okozott a hidakban és az úthálózatban. Kenichi otthagyta az autóját és a maradék 8 kilométert gyalog tette meg hazáig.

Családját biztonságban találta, így gondolatai visszatértek az erőműhöz. Egyike volt azoknak, akik felügyelték a vészeseti hűtőrendszereket. Tudta, ha azok csődöt mondanak, hamarosan bekövetkezhet a leolvadás, sugárzást bocsátva ki a környező városokra. Aznap éjjel utórengések rázták meg a házát, azonnal riasztották. A szökőár kiiktatta a reaktor magokba hűtővizet pumpáló generátorokat. A hőmérséklet emelkedésével az urántartalmú fűtőrudak elkezdtek deformálódni, a leolvadás megkezdődött.

Másnap reggel a szirénák hangja ellett megkezdődött Namie kitelepítése. A családot egy 30 kilométerre fekvő településre irányították, Kenichi útközben értesült a tokiói központban dolgozó barátjától az 1. reaktornál történt robbanásról, illetve ekkor már azt is tudta, hogy a dízel generátorokat sem sikerült működésre bírni, így világos volt számára, hogy menekülniük kell. Az egyik megtelt evakuációs központtól a másikig kormányozta időközben visszakapott autóját, míg el nem értek egy sötét, zsúfolt tornateremhez Kawamatában, körülbelül 40 kilométerre az erőműtől, miközben végig rettegtek a sugárzástól. "Nem sokat tudtunk a sugárzás hatásairól és azt sem tudtuk, hogy Kawamata biztonságos-e, vagy sem" - emlékezett vissza a feleség, Yuka.


Egy asszony készíti az ebédjét az egyik evakuációs központban 2011 márciusában
Japán hozzáedződött a természeti katasztrófákhoz, ezért a hatóságok igen gyorsan akcióba lendültek. Az ország minden részéből orvoscsoportok és mentőalakulatok érkeztek az északkeleti partra, hogy megkezdjék a munkálatokat. A mentés központja Fukusima város orvosi egyeteme lett. A balesetet követő napokban, hetekben itt látták el a súlyos sérülteket. Az orvosok között ezúttal a mentális egészség szakértői is képviseltették magukat, ami már a nemzet hozzáállásában végbemenő változásokat tükrözte.

Hosszú éveken át Japán szerény, ugyanakkor modern mentális egészségi szolgáltatása csak a súlyosan betegekre fókuszált. A társadalom a tradíciókból adódóan kevés figyelmet fordított az olyan rutinszerű rendellenességekre, mint a depresszió, az elmúlt néhány évben azonban a Japán Orvosi Szövetség elkezdte képezni tagjait a depresszióval és az öngyilkosságokkal kapcsolatban, amihez a kormány is kidolgozott egy felvilágosító és megelőző programot a lakosság számára. Ezzel együtt az ellátás minősége bőven hagyott kívánni valókat maga után, Fukusima tartomány pedig különösen elmaradottnak számított ezen a téren. A vidéki, konzervatív területeken a mentális egészség továbbra sem kapott prioritást, így a cunami és a földrengés szinte kilátástalan helyzetet teremtett, mondta Yabe.

A balesetet követően a tartományi pénzeket a már diagnosztizált mentális rendellenességekkel rendelkezők kezelésére fordították, csak a legsúlyosabb delíriumos és poszt-traumatikus eseteket kezelték, pedig sokan rászorultak volna a segítségre. A Togawa család visszaemlékezése szerint az első napok a zsúfolt menhelyen rendkívül embert próbálóak voltak. A sok beteg és idős ember, a sugárzástól való félelem, az élelemért való sorban állás, ami időnként közelharccá fajult, mind mély nyomokat hagyott a lelkekben. A kitelepítettek az amúgy is kaotikus első hetekben szinte semmilyen irányítást nem kaptak a külvilágtól, a menhely lakói maguk igyekeztek némi szervezettséget vinni a mindennapokba. Yuka ápolónői képesítését latba vetve segédkezett, azonban három nap után nem bírta tovább. Miért neki, egy áldozatnak kell minden idejét arra fordítani, hogy a többieken segítsen - tette fel a kérdést a válságos napokban.


Naime, a kis tengerparti városka utcái ma is üresen konganak, innen telepítették ki elsőként az embereket
A helyzet persze az orvosok számára sem volt könnyű. Májusra, mire a vészhelyzeti reagálás már lecsengőben volt, az orvosi egyetem csapata új feladatot kapott - fel kellett mérniük a lakosság által elszenvedett sugárzási dózist. A feladat egyáltalán nem bizonyult könnyűnek, magyarázta Shunichi Yamashita, a Nagaszaki Egyetem szakértője. Az erőmű körüli sugárzásmérő műszereket a földrengés és a szökőár megrongálta, vagy megsemmisítette, a kitelepítés kaotikus természetéből adódóan pedig elég nehéz volt felmérni, hogy ki mennyi ideig és milyen súlyos sugárzásnak volt kitéve.

A felmérések végül nagy általánosságban viszonylag alacsony kockázatot mutattak ki. A kiértékelések szerint a kitelepítettek legfeljebb 25 millisievert (mSv) dózist kaptak, ami jóval alacsonyabb az 1945-ben Hirosimát és Nagaszakit ért atomtámadás 100 mSv értékénél. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is kiadott egy megerősítő jelentés májusban, mely szerint az erőmű közeléből evakuált lakosok 10 és 50 mSv közötti dózisokat szenvedtek el, a legveszélyeztetettebbeknek természetesen a csecsemőket nyilvánították, akinél fejlődésben lévő pajzsmirigyek miatt jóval nagyobb a daganatos megbetegedés kialakulásának az esélye.

II. rész