Grand Theft Auto IV

Kiadó: Take 2
Fejlesztő: Rockstar Games

Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo 1.8Ghz vagy AMD Athlon X2 64 2.4Ghz processzor, 1 GB RAM (1.5 GB Windows Vistában), 256 MB-os NVidia 7900 vagy 256 MB-os ATI X1900, 16GB hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core 2 Quad 2.4 GHz vagy AMD Phenom X3 2,1 GHz processzor, 2.5 GB RAM, 512 MB-os NVIDIA 8600 vagy 512MB-os ATI X1900, 18 GB hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Grand Theft Auto
Kategória: Külsőnézetes akció

Fél év hosszú idő a játékiparban: a GTA IV konzolos változatait méltató kritikák május óta elárasztották az internetet, és bizonyára már mindenkinek volt szerencséje egy-két ilyen jellegű íráshoz, a szerencsésebbek pedig már ki is próbálhatták a játékot. (Azokat nem említem, akik egy új generációs konzol büszke tulajdonosaként már végig is vitték, hiszen ők valószínűleg nem a PC-s port kritikáját olvasva szeretnének új információkhoz jutni). Ennek ellenére vállalom a kockázatát annak, hogy megismétlem, amit mások már többtucatszor leírtak előttem, és elejétől kezdve kivesézem a játékot.

Niko Bellic, csempész, ex-katona és törődő unokatestvér egy esős éjjelen megérkezik Liberty City városába, fényűző életben, szép lányokban, pezsgővel töltött úszómedencékben reménykedve. A kikötőben, ahova hajója befutott, unokabátyja, Roman várja, aki gyorsan kiábrándítja hősünket: itt bizony nem várja kacsalábon forgó palota, sem bikiniben flangáló, kiéhezett szupermodellek... ugyanis egy "kicsit" eltúlozta leveleiben a helyzetet. Romanról egyébként hamar kiderül, hogy nem csak szégyenében mesélt zagyvaságokat életmódjáról, hanem bizony az az embertípus, akinek ösztönös reakciója minden kérdésre azonnal egy hatalmasat kamuzni, és még akkor is hajlamos összevissza beszélni, ha semmi előnye nem származik belőle. Beüt tehát a valóság: lepukkant lakás, egy éppen csak működő taxivállalat, rengeteg tartozás, semmi olyasmi, amit az egyszeri bevándorló az amerikai álommal azonosítana.

Niko persze átverve érzi magát, de hősünk egy rendes srác, aki a barátainak bármit megbocsát, és gondolkodás nélkül tűzbe teszi értük a kezét, így unokatestvére hazugságain is gyorsan túllép, és megpróbál az új helyzethez alkalmazkodni. Azonban ez sem úgy alakul, ahogyan elképzelte, néhány kisebb törvényszegés után a helyi szervezett bűnözés közepén találja magát, és százasával mészárol rablót és pandúrt egyaránt, hogy eljusson céljához, ami... de ne szaladjunk ennyire előre.


A GTA-sorozat erőssége a harmadik résztől kezdve az volt, hogy több különböző játékostípusok igényeit is ki tudta elégíteni. Aki gyors autókban szeretett volna hegyen-völgyön száguldani, az megtehette pontosan ezt. Aki némi akcióra vágyott, az élvezettel vett részt a fegyveres leszámolásokban. Akinek az okozott örömöt, hogy törvényen kívüli szupermenként százasával mészárolhatta az ártatlan járókelőket egy kis iskola/munka utáni stresszoldás végett, annak sem állt semmi az útjába. Végül pedig, aki - hozzám hasonlóan - egy jó történetet mindenek fölé helyez, az élvezettel figyelte a filmszerű átvezetőket és a zseniálisan megírt karakterek közti pörgős párbeszédeket. Az új epizód, hűen a hagyományokhoz, továbbra is a fenti frontok mindegyikén próbál erős maradni, miközben elvárható újításokkal is találkozunk.

Talán a legkevesebb változtatás az akciók terén történt, az egyetlen igazi újítás a manapság a TPS-ekben szinte kötelezően elvárt fedezékrendszer. Egy gombnyomás, és Niko a legközelebbi fal(darab), autó, fa vagy oszlop mögé bújik, ahonnan időnként előlesve agyaggalambként szedegeti az ellenfeleket. A módszer a feladatát többnyire betölti, bár ezt csak azért merem így kijelenteni, mert nem ezen van a játék fő hangsúlya (a Gears of Wart egy ilyen rendszer miatt darabokra szedték volna a kritikusok).

Ugyanis Niko néha nagyon bután viselkedik: egy sarok közelében álló ajtó mellett megnyomva a gombot, gyakran rossz falhoz húzódik, míg az ajtó túloldaláról szétlövik, máskor pedig fedezékből kibújás helyett inkább egy másik tárgy mögé vetődik be. Szerencsére ritka az olyan alkalom, amikor ilyen engedetlenség miatt halálozunk el. A számtalan csatából 10-20 buta fedezékválasztás miatti újrajátszás elég ahhoz, hogy felhívjam rá a figyelmet, de azért ahhoz nem, hogy igazi negatívumként soroljam fel. Ez egy tisztességesen kialakított rendszer, amely itt megállja a helyét, de még jócskán van hova fejlődnie.

A járművek terén sem történt sok változás, viszont az irányításuk sokkal valósághűbb lett, ami hozzáállástól függően egyesek számára áldás, mások számára átok lehet. A járműpark sajnos csökkent a San Andreas-hoz képest: eltűnt a repülőgép és a kerékpár is. Az előbbi hiánya érthető, hiszen ki az, aki egy város egyik végéből a másikba repülővel közlekedik. A biciklit viszont hiányolom, én azon perverzek közé tartozom, akik a San Andreasban képesek voltak egyik városból a másikba pedálozni, 10 percet rászánva az útra.

Érdekesség, hogy a taxikat már nem csak ellopni lehet, hanem rendeltetésszerűen használni is, és egy kis plusz pénzt rászánva akár azonnal a célállomáshoz ugorhatunk. Ez jóval kényelmesebbé teszi a játékot: ha valaki szeretne azonnal egy küldetés közepébe ugrani anélkül, hogy előtte negyed órát autózna, az megteheti ezt is. Ennek fényében viszont nem értem, hogy miért vették ki az előző részben már jelenlévő (bár elég kevés helyen alkalmazott) "trip skip" lehetőséget, amely egy küldetés újrakezdése után felajánlotta, hogy a nyitó, fél órás autóutat átugorhatjuk.

Ehelyett ha egy misszió egy hosszú túrával kezdődik, akkor azt minden egyes alkalommal végig kell ülnünk. Ha a város másik végébe 10 percig kell utaznunk, és utána egy 2 perces intenzív tűzharc vár, amelyben könnyű meghalni, akkor nagyon sokszor fogjuk látni az út kezdő- és végpontja közé eső városrészt. Ezt ugyan annyival feldobták, hogy ha van útitársunk, akkor minden egyes ilyenkor lezajló párbeszédből két verzió létezik, de ha sikerül harmadszor is újrakezdeni a küldetést, akkor partnerünk már csak a rádiót szeretné hallgatni beszélgetés helyett.


A legtöbb dicséretet egyértelműen Liberty City érdemli, mely valóban rászolgál a vele kapcsolatban számtalanszor elhangzott "élő, lélegző" város jelzőre. Mindenki végzi a dolgát, beszélgetnek az utcán, ajánlatokat tesznek egymásnak a megszokott GTA-s sovinizmussal ("Hé, bébi, tetszik a hátsód, feljössz hozzám?"). Ez mind szép és jó, dicséretre méltó a sok belefektetett energia, de valószínű, hogy az egyszeri játékos (engem is beleértve) ezt csak másodkézből tapasztalja meg (azaz olvassa valahol, hallotta a Rockstartól, és utána egyszer-kétszer feltűnik, hogy "jé, tényleg"). Játék közben annyira nem szembeszökő a különbség a San Andreas - elvileg butább - gyalogosaihoz képest. Ha valaki azzal foglalja el magát, hogy véletlenszerűen kiválasztott NPC-k életét követi, akkor valószínűleg számos érdekes részletet fedezhet fel, de a legtöbben a gyalogosokat csak egy dologra használják: stresszoldásra, azaz autóval gázolnak keresztül rajtuk, vagy egész tárakat ürítenek az ártatlan járókelőkbe.

Szokás szerint nem garázdálkodhatunk sokat a civilek között büntetlenül, mert hamarosan a nyakunkba szakad a rendőrség, akik teljesen új hozzáállással köröznek. Míg az elődökben, ha a rendőrök a nyomunkban voltak, az azt jelentette, hogy az egész térképen mindenhol kerestek, addig itt csak egy - a körözés mértékétől függő méretű - területet fednek le utánunk kutatva, és ha sikerült ezen kívül kerülnünk, akkor pár másodperc után feladják a harcot.

A rendszer sokkal dinamikusabbá teszi a korábbi meneküléseket, hiszen régen mindenki célba vette a legközelebbi autófestőt és reménykedett, hogy addig nem robbantják alá az autóját, amíg elér oda. Ehhez képest most mindig számtalan menekülési útvonal közül választhatunk, és ha az egyik zsákutca, akkor gyorsan kitalálhatunk egy új tervet. A lerázós taktika alkalmazására bátorít az is, hogy az autófestők már csak akkor működnek, ha egy rendőr sem látott minket bemenni, és mivel amíg a körözési zónán belül vagyunk, erre kicsi az esély, így időpocsékolás ezzel foglalkozni.

A rendszer ötletes, sajnos azonban túl könnyű is egyben, egy lassú, defektes furgonnal lerázni a hármas körözési szinten utánunk küldött helikoptereket csekély kihívás. Ha autóban ültem, soha nem tudtak elkapni a rendőrök (illetve egyszer, de akkor direkt adtam fel magamat, mert küldetésen kívül lusta voltam menekülni). Gyalogosan szerencsére már nem ennyire egyszerű a helyzet, a nyílt utcán ilyenkor pillanatok alatt szétszednek. Szóval ha eleget ügyetlenkedünk, és lerobban a járművünk, akkor akciódús pillanatok következnek, míg lopunk egy újat.