József Attila: Magyarok
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység!
Ûlünk, ûlünk a mindenség szélén,
Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?
És várunk, csak várunk szomjasztó várásban,
Átalfolyik rajtunk a világosság,
De elhagytuk valahol kõedényeinket,
Elhagytunk valahol minden akarást
S most minden volt és jövendõ szomjúság
Itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk,
Hogy friss kenyereink halomra száradnak!
A négylábúak, melyeket megettünk,
Most elõjönnek és kinevetnek minket,
Ezer és harmincegynehány esztendõ
Zuhog végtelen szomorú szemünkbõl
S nem birja elmosni buta bûneinket.
Most nagyon messze van tõlem a föld,
Mégis azt érzem, hogy magyar vagyok,
Keserû számnak ki mutatna cukrot?
Ki hinné még el, hogy élni akartok?
Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet,
Mert hogy adhatnék eleget kettõvel?
Két bárány volt én adó két kezem
S a farkasok elbántak mindkettõvel.
Most minden kedvem holtan terül el,
Mert levegõtlen vihar a jajom:
Leszámitva az ostobaságot,
Multunkat, életünket és a gyomraink,
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység!
1924 elsõ fele