Ez kicsit olyasmi mint amikor anno az ókorban illetve a középkorban térképeket készítettek. Hasonlított a tényleges földhöz képest de nem volt tökéletes. Érdekes :) Lehet 100 év múlva már olyan csillagászati berendezéseink lesznek amikkel képesek leszünk olyan éles képeket készíteni ezekrõl a bolygókról mint mondjuk most a Marsról vagy a Jupiterrõl.
Ez jó hír. Bár várható, hogy minél kifinomultabb észlelési technológiánk lesz, annál több Föld-szerû bolygót találunk majd. Magánvéleményem szerint élettel is teli van az univerzum, és nem feltétlenül Föld-szerû bolygókon, de ez más téma.
A Föld-szerû exobolygók elég gyakoriak lehetnek körülöttünk, csak eddig nem nagyon figyeltünk fel rájuk, áradásul sokkal idõsebbek lehetnek nálunk.
Térkép készül egy exobolygó felszínérõl "A módszer ahhoz hasonló, mintha egy sötét szobában ülnénk, háttal egy elnémított televíziónak, és a falon tükrözõdõ fényekbõl próbálnánk meg kitalálni, hogy mi megy a tévében."
A potenciálisan lakható bolygók száma milliárdnyi lehet csak a Tejútrendszeren belül (és egy új, érdekes szuperföld, a Gliese 667 Cc felfedezése).
Arra ott volt a NASA/ESA projekt, a nemrég parkolópályára tett Europa Jupiter System Mission (EJSM), de a NASA kilépésével az ESA saját programot indított Jupiter Icy Moon Explorer (JUICE) néven. A német Enceladus Explorer egyelõre csak a lehetõségeket kutatja, az Europa természetesen kiemeltebb prioritású az ESA-nál.
A német ûrhivatal hivatalosan is elindította az Enceladus Explorer küldetést, amelynek célja a jövõben az Enceladus-ra küldendõ, a hõfúrójával a jégréteg alá is bemerészkedõ szerkezet expedíciójának elõkészítése. A cél: kideríteni, lehetséges-e az élet a hold jege alatt feltételezett óceánban.
Két új Föld-kategóriás exobolygó. Mivel egy haldokló vörös törpe körül keringenek, nagyon közel, a korábbi felfúvódás során minden bizonnyal elmerültek a koronában, ami végigperzselte õket és csak a sûrû magok maradtak meg (feltételezhetõen óriásbolygók voltak korábban), azaz életre teljesen alkalmatlanok.
Köszi a magyarázatot! Ezek szerint van mit csinálniuk a tudósoknak... :D
Dehogy, rengeteg van még. Csak nem tudunk egyszerre több millió csillagot figyelni... Például a Kepler ûrtávcsõ az ûr egy pontját nézi, és kb. 150000 csillagot figyel, amelyek egy bizonyos típuscsoporton belül vannak (amelyeknél a legvalószínûbb az életre alkalmas bolygó léte). Ezen kívül van még több millió csillag csak abban a szegmensben (a CCD érzékelõk kb. félmilliót tudnak befogni), amit nem figyelnek, mert vagy túl messze van, vagy túl nagy, túl forró, stb.. És ez egy akkora terület, ami látszólag kisebb, mint a Hold negyede... A bolygórendszerekbõl elsõsorban csak azokat vesszük észre ezzel a módszerrel, amelyek "élével" fordulnak felénk, tehát a bolygórendszerek nagy része eleve kiesik. A távcsõ két év alatt valamivel több, mint 2300 potenciális jelöltet észlelt, ezeket egyéb mérésekkel is meg kell erõsíteni még (ebbõl a 2300-ból 22 van megerõsítve jelenleg). A jelöltek kb. 5%-a Föld-méretû (kb. 200), ebbõl most az elsõ kettõt tudták megerõsíteni, de várható, hogy érkezik a többi is. A nagyobb ún. szuper-Földekbõl kb. háromszor ennyi van. Jelenleg valamivel több, mint 700 exobolygót ismerünk kb. 600 csillag körül, tehát van még bõven mit átkutatni. Persze nem csak a Kepler foglalkozik ezzel, a Földrõl is sok megfigyelést végeznek, ill. ott van még az európai CoRoT ûrtávcsõ is, hasonló feladattal, de kisebb érzékenységgel. És ha megérjük, kb. 6 év múlva jön majd a James Webb is, ami már infravörös felvételeket is képes lesz készíteni az exobolygókról.
Mert azokat már jórészt átvizsgálták. Az ismert exobolygók kb. 90%-a ezer fényéven belül van. Ha jól emlékszem, kettõ van, ami talán lakható (a Gliese 581d, meg volt még egy). Volt itt róluk korábban szó.
Amúgy itt a link a részletesebb cikkhez. A 950 millió fényévet nem tudom, honnan veszed, még az indexes cikkben sincs olyan adat, pedig õk elég pongyolák szoktak lenni. :)
De mindkettõ 950 millió fényévre van tõlünk! Én nem tudom, miért nem a közeli csillagokat vizsgálják át alaposan elõször?
ESI és PHI: Javaslat két új mérõszám bevezetésére az exobolygók lakhatóságának katalogizálására.
Két érdekesség a Naprendszerünkbõl: - Az Europa jege alatt lehetnek tavak: Tovább erõsödött az a feltételezés, hogy az Europa jégtakarója alatt folyékony víz van: olyan felszínváltozásokat fedeztek fel, ami nagyon hasonlít a földi jégtáblák és gleccserek víz feletti "bucskázásához". - Vajon létezhet metán-alapú lakhatósági zóna? A NASA szerint lehetséges olyan szerves kémiai körforgás, ami víz helyett folyékony metánt használ. És egy új tanulmány a lakhatósági zónák kapcsán: az exobolygók fényvisszaverõ képessége is befolyásolhatja a Napnál kisebb, hidegebb vörös törpék körüli zónák létezésének esélyét - és ezek a törpék kb. négyszer annyian vannak, mint azok a Nap-szerû csillagok, amelyek körül eddig a lakható exobolygókat kerestük...
A Szenátus támogatja a James Webb ûrteleszkóp költségvetését 2018-ig. (A szavazás és az elnöki jóváhagyás még hátra van, de úgy tûnik, mégsem hagyják veszni a dolgot.)
Sajnos csak találgatunk. Attól még, hogy a "lakható zónában" van egy bolygó még lehet bármi rajta. Pláne, hogy ezeket még csak nem is látjuk, csupán mérésekkel igazoljuk a létezésüket.
Sok hiradás érkezik hatalmas erejü, rövid ideig tartó felvillanásokról, sötét területekrõl... Vajon némelyik nem éppen egy induló fúzióról, egy újabb kiszakadó gázbolygóról, és abból kikondenzálódó Földrõl szól? Hiszen az induló fúzióban hihetetlenül nagy energia koncentrálódik, ami óriási teljesítménnyel tör magának utat kifelé, egy még kivül sötét gázhalmazból! Egy fáklya, röntgensugárzással, gázokkal, és középen egy rémült gázbolygóval, aki menetközben össze is tojja magát, hogy egy új életnek - szilárd bolygónak adjon teret? Mit üzenünk nekik? Hogy õk nem is létezhetnek, mert az egész csak egy nagy csalás? Pedig ilyennek képzelem a Naprendszer születését is, nem valamiféle hideg porbacsomósodásnak!
Szerintem lehet. hogy sikerül megpillantania, hogy egy kezdõdõ fúzió miatt hogyan szakad ki abból egy gázbolygó, ami gyorsan halványodva távolodik. Abból meg lehet majd határozni a sebességét is. És ha még 3000 K-en is érzékel, akkor látni fogja, hogyan kondenzálódik ki belõle egy szilárd bolygó, úgy 100 mkm-re tõle. De mindezt sajna inkább a látható fény tartományában láthatná jól! Persze a bolygó szélei már infrában is sugároznak, hiszen hidegek. Vagyis szólhatna a látható fényûeknek, hogy nézzenek oda, ahol õ érdekeset lát? Ráadásul a fura az lesz, hogy maga a csillag még nem is sugároz, csak millió év múlva a látható fény tartományában! Csak a kiszakadáskor kissé felvillan ott is! A bolygó lesz fényesebb, mint a napja?
Az elméleti csillagászat további minõsíthetetlen hozzáállásai: - Fogalma sincs az Univerzális Stacioner Pálya (USP= szinkronpálya) sorsdöntõ kritérium szerepérõl. - Lekincsinyli, elbagatelizálja az árapály szerepét, például a Hubble törvényben is.
Köszi a linket, muszáj idéznem is!
"Az eddig megfigyelt Naprendszeren kívüli planéták között sok a csillagához meglepõen közel mozgó óriásbolygó. A modellek alapján ezek a rendszer keletkezésekor vándorolhatnak befelé, és mozgásuk során kipenderítik a náluk beljebb kialakult égitesteket. Az ilyen bolygórendszerekben tehát nem várhatóak a mi Földünkhöz hasonló helyzetû és tömegû égitestek.
A fokozatosan gyarapodó ismert exobolygók alapján készült új statisztika azonban ennek ellentmondani látszik. A felfedezések korai szakaszában szinte csak a Jupiterhez hasonló bolygókat találtak, ma azonban már a Neptunuszra emlékeztetõ, kisebb tömegû égitestekbõl azonosítanak egyre többet."
A bolygócsomosodási elmélet teljességgel indokolatlan, és a feje tetejére állit mindent!
A bolygók kiszakadása a csillagukból fõképpen azok fúziója kezdeti, instabil idõszakában szinte törvényszerû. A mi Napunk a "vemhessége" és a szülése azonban, olyan "intenzív volt, hogy az általam vélt legelsõ, kiszakadó nagy tömegü "Anonymus I" gázbolygó elrepült a Naprendszerbõl, a távoli kondenzálódó Oorth felhõ objektumokat (beleértve a Plutót is), hagyva mag után. Impulzusa kilökte a Napot az Orion galaxis karból is, megmentve õt más környezõ csillagok dühétõl. Ez az egyik fontos tényezõ, amelyet a SETI program nem vizsgál, tudomásom szerint. Mert tízmillárdos kell, hogy legyen a nagyságrendje a Földhöz hasonló bolygóknak, hiszen mind így keletkezett! De csak kevésnek volt olyan "vehemens" nagymamája, mint a mi Napocskánk! Mert a mamánk viszont az egyik kiszakadó gázbolygó lehetett, talán az Uránusz, aki bele is betegedett a szülésünkbe! Ám a Napunk, és más csillagok ma is eregetnek újabb gázbolygókat. Azonban a késõnszülettek már csak fellobbannak, és a szinkronsugáron belül visszahulva elvetélnek. A bolygók csomósodási elmélete: a csillagászat egyik "ezotérikus", megkövesedett hite.
Mert a 7th uwu nem hiszi el nekem, én meg nem tudok mérni!
Észlelõ csillagászok! Szeretlek titeket! Le tudnátok nekem mérni 10 év alatt 3 m Mars távolodást! Jutalmat tûzök ki! Egy csomag ZI-ZI-t! (Jaj, hol lehetne olyat venni?)
De a Holdat meg tudjuk figyelni! És a Marsot is már évek óta figyelhetnénk! Mert a számításom szerint a Földtõl évi ~0,3 m-t távolodik. 20 év alatt 3 m talán mérhetõ lenne olyan távolságból is. Egy Föld nagyságú bolygó, ha a Naptól 20 Mkm-re indulna, évi 80 m-t is távolodna, annak 2-3 órás kezdeti forgásperiódusa esetén. 100 év alatt az 8 km távolodás. Annak már talán van mérhetõ keringési periódus változása is. De vannak más eszközök is. Ha lennének még adataim (talán találok) kiszámolhatom ezt is. De amire nem gondolunk, azt nem is mérjük.
Szép nagy lózung már megint. Naprendszeren kívüli bolygókat csak pár éve tudunk megfigyelni. A közeledés/távolodás-t még közvetlenül nem tudjuk mérni. Csak a legnagyobb bolygókat észleljük, meg néhány kisebbet a szomszéd csillagok körül. Arra, hogy közeledik, vagy távolodik csak a mi naprendszerünkben szerzett tapasztalatok alapján tudunk következtetni a megfigyelt bolygó paramétereibõl. Ehhez képest elég nagy arcra vall, hogy ilyeneket állítasz.
Erre az exobolygóra (WASP-1) valóban iszonyú árapályerõk hatnak, amelyek gyorsan távolítják, csökkentve a csillag forgássebességét. Persze ez nehezen figyelhetõ meg, de talán valahogyan mégis meglehet?
Egy számításban, amelynél a Nap "árapály csatolási tényezõjét" (~a Nap áramlás -disszipációs tényezõje)F=10^-5 -re vettem fel, a Föld Napból történõ kezdeti kiszakadási távolságát 125 Mkm-re kaptam, és az árapálytávolodási sebességét pedig kezdetben 8 m/évre (jelenleg is méter nagyságrendû egy év alatt. (ez egy elég nagy program). A Holddé, mint tudjuk, jelenleg 38-45 mm/év. Ilyesmirõl szeretnék a Fizika- csillagászat topikban beszélgetni.
A bolygók szétdarabolódását nem önmagában csak a Roche pálya okozza (a Phobos már rég szétesett volna), hanem a szinkron pálya ráhatásával együtt. Amely ~17000 km távolságban lehetett a Marstól, amikor felhevítette és szétvetette az akkor még ott kerengõ Phobos'Deimos kisholdat.
Az hogy egy bolygó közel van a csillagához, az három dolgot is jelenthet. 1. Ha a szinkron pályán belül van: zuhan. 2. Ha a szinkron pályán túl van: távolodik. 3. Ha éppen rajta van: melegszik, és szétszakad, ahogyan valaha a Mars Phobos'"Deimos kisholdja (szerintem)
A csillag szinkronpályája pedig a csillag forgássebességétõl függ. Ha az nagyobb, mint a keringési sebesség, akkor távolodik (lásd Hold, Deimos). Ha kisebb, akkor zuhan (Lásd Phobos), ha meg azonos, akkor szétmegy a bolygó. (+Roche pálya).
Nem megalapozott a feltevés sem, hogy kötött forgású a bolygó. A csillagból történt kiszakadásakor ugyanis örökölte annak perdületét. Szerintem, mert fiatal csillagról lehet szó, az gyorsan foroghat, így a bolygó most fenemód távolodik, gyorsan forogva tömegeket vet le magáról. Ahogy hûl, csökken a sugara, a forgássebessége nõ, s így örökké a kritikus állapotban van, amelyben ledobja a légkörét. A bolygók csomósodási elmélete ezt sehogy, vagy pont fordítva magyarázza.