Pajzán Toldi
I. ének
Ég a napmelegtõl a kopasz tyúk szarja,
Miklós retkes tökét ugyancsak vakarja.
Mérges lapostetvek csípik ahol érik,
Kormos seggepartján sütkéreznek délig.
Amott a kútágas alatt áll egy némber,
Vízmerítés helyett jobbágyfaszra kémlel.
Nincs egy árva szõrszál a pinája ráncán,
Az utolsót is tegnap vesztette el kártyán.
Vályúnál az ökrök szomjasan delelnek,
Bokrok tövén pesztrák, s béresek tekernek.
A zsombékok tövén, hol füves az árok,
Vígan enyelegnek üzekedõ párok.
Egy, csak egy legény van, aki nem hág: Toldi,
Bár hatalmas faszát talicskán kell tolni.
Legénytoll sem fedi hatalmas nagy pöcsét,
Egyensúlyoz rajta három tonna rõzsét.
Malomkövet zúz szét iszonyú dorongja,
Vadállatok futnak elõle morogva.
Egy krónikás írja, mit szemével látott:
Duhaj kedvében egy megyét meghágott.
Delelõn az ipart agróban ûzi,
Faszára a nõket huszasával fûzi.
Amint vakaródzik, s a semmibe réved,
Lát felé ügetni nyalka hadfi népet.
Megjött immár Toldi rókalelkû bátyja,
Viszeres seggén lóg szattyánbõr gatyája.
Kókadt kanócpöcse gubbaszkodva hallgat,
Nem kér õ már pinát, csupán csak nyugalmat.
Valaha egykor õ volt a kuplerájok bakja,
Most csúfosan lóg le bús, penészes makkja.
S ha egyszer mégis üzekedni merne,
Duhaj kedvében nagyokat tekerne.
De hiába nógatja azt a fonnyadt tököt,
Sunyin és unottan mond az csütörtököt.
Ezért rút irígység bántja Györgynek szívét,
Látja testvéröccse duzzadó nagy pöcsét.
S gondolata támad, mely aljas és kajla:
"Majd elintéz téged a királyi szajha!"
II. ének
Fel van lobogózva õs Budavár tornya,
Dicsõ lovagoknak áll itt hõsi torna.
Lajos királyunknak nemi kedve fogyó,
Elégedetlen már a királyi lotyó.
Kihirdette tehát hetedhét országba:
Jelentkezzék lovag, ki nejét meghágja.
Nem könnyû feladat, nem mindenki bírja,
És aki nem bírja ásva annak sírja.
Hét numerát kíván a királyi némber,
Ki sem véve a faszt, egyben végezvén el.
Akinek hét után úgy áll, mint a szálfa,
Annak Aranybullát vernek a faszára.
Jött is Csáktornyáról jó Bükköny Levente,
Állati nagy faszát ürüzsírral kente.
Nekifohászkodott, szólt: "Dupla vagy semmi!"
De az ötödiknél nem tudott már menni.
Fogcsikorgatva jött Kont a kemény örmény,
Megcsóválta farkát, s támadt nagy légörvény.
Dölyfösen rikoltott: Kilencszer verem be!
Ám hét után nem állt, s tették hûs verembe.
Riszálja valagát Johanna, az álnok,
Mert izgatja peckét egy kiherélt pohárnok.
S míg trágár apródja szívja keble halmát,
Beugrat pejlován Vazul, a hõs dalmát.
Mered nagy kopjája dicsõségre várón,
Ám csakhamar kidõl, s viszik ki hordágyon.
Sok ledér lovag jött, felcsigázva kedvük,
De hiába folyt el drága életnedvük.
Senkinek sem állt föl öt után, hiába,
Vonták a várkastélyt gyászdrapériába.
III. ének
Mint dámszarvas, kit seggbelõtt az ármány,
Fut sötét erdõbe szegény Miklós árván.
Együgyü szívében csak egy terv világol,
Hogy a nehéz versenybõl gyõztesen kilábol.
Ösztökélte bátyja, - minden szava lépes:
Most mutasd meg öcsém, dákód mire képes!
Ravaszul beszél, véka alá rejtve
Csúf terve, hogy öccsét elveszejtse.
A hold meszes segge felkúszott az égre
Mire Miklós felért Buda alá végre.
Öklözi a kaput, rúgja, veri, rázza,
Míg durván ráförmed a királyi strázsa:
Hé paraszt! Süvölvény! Ez királyi porta!
Nem zsellér fickónak áll itt hõs lovagi torna!
Én paraszt? Füstölög és fogat csikorgat,
Iszonyú hímtagja vészjóslón horkad.
S mintha vasból volna ágyékának kincse,
Tajtékzó dúvadként csap le a kilincsre.
Lesúlyt hõs Botondként, képes volna ölni,
Röpköd az ércforgács, támad rés ökölnyi.
Iszonyút rikoltva ugrik be a résen,
S siet, hogy a nemes harcból le ne késsen.
Amíg a várkertet fürkészve átszelte,
Látta Lajos királyt, ki tökét jegelte.
Meglepte õt Miklós, keservesen nyögött,
"Ha kedves az életed, baszd meg azt a dögöt!"
Voltam én is egykor délceg, ifjú, nyalka,
Most búsan ténfergek rossz picsákat nyalva.
Ha kedves az életed, gondold meg a dolgot,
S ványadt pöcsét rázva keservesen morgott,
Megköszönte Miklós a király tanácsát,
Felfeszíti faszával a bejárat rácsát.
Ezt látja Johanna, s felsóhajt epedõn:
Remélem nem visznek ki téged is lepedõn.
Miklósnak dermeszti szívét, amit látott,
Eléje Johanna nagy picsája tátog.
Bozontos szõrök közt, mint egy mérges kígyó,
Kígyózva tekereg a vérvörös csikló.
Ásítva szürcsöl hatalmas puncija,
Melynek ûrmértéke úgy harminchat uncia.
Nem szívbajos Miklós, legény õ a talpán,
Be is veri tüstént nagy husángját nyalkán.
Ökleli Johannát az abnormis karó,
Ugy dolgozik benne, mint a cséphadaró.
Tíz kopasz csillagjós számolja egy gépen,
Már a hetes turnus át van hágva régen.
Szívós a királyné, a huszat is állja,
Segge a Lohengrin nászdalt trombitálja.
Ám harminc után már hervad a lotyó,
Bár Miklós még serényen dorongol.
Elalélt Johanna, nem bírja már szusszal,
Zsémbeskedik Miklós, megtoldja még hússzal.
Meghalt a királyné! - sikoltják a vének,
Lerángatják Miklóst szerecsen pribékek.
Taszigálják, rúgják valagba és hasba,
Diadalmas pöcsét verik nehéz vasba.
Lõdörög Miklós, mint lófasz a lébe,
Megkötözve viszik a király elébe.
Trónján ül Lajosunk, vidor most a kedve,
Podvás seggét nyalja idomított medve.
A halálhírt egy szolga nagy sietve hozta:
Úrnõnket e paraszt, a halálba baszta!
Felujjong a király - Lovaggá lesz ütve!
Igy szóla Miklósnak, ki áll szemlesütve.
Kívánsz szûz leánykát? Telt valagút? Ringót?
Minden a tied, mert megölted a ringyót!
Mert a szerelmet ajzó szél, ha eljöve tavasszal
A fél világ nem tudta õt ellátni fasszal.
De te méltó voltál a királyi dögre
Dicsõ magyar faszod álljon mindörökre!
Informatika és tudomány
