Szabó Lõrinc:
SZUN VU KUNG LÁZADÁSA
Mikor Szun Vu Kung, a majmok királya,
kit kõtojásból keltett ki a vén
föld, ég nap és hold különös szerelme
a gyümölcsök s virágok szigetén,
ki kõtestét mozogni tanította
s viharként szállni a felhõk felett,
és megtanult minden emberfölötti
varázst és titkos bölcsességeket,
ki hõs vezér és szent remete volt
és szívében mégis fenevad maradt,
és feldúlta a halál városát és
megette az égi barackokat,
az istenek eledelét, hogy õ is
õrökké éljen, s lett mindenható
kinek rõt fején a villám kicsorbult,
ki már már isten volt, de lázadó
dühében a Legfõbb Trónt követelte,
s leverte az égi seregeket,
s a Menny Ura s a Célok és Erények
bénultan nézték, hogyan közeleg -
mikor Szun Vu Kung már a trón elõtt állt,
és már senki se moccant ellene,
jött Buddha, és szelíd virágkezével
intett, hogy a fegyverét tegye le.
- Ki vagy, te jámbor? - ámult el a vad szörny,
akitõl a mindenség reszketett.
Buddha felelt: - A béke és a jóság,
s azért jöttem, hogy megfékezzelek.
- Nagyszerû! - bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:
- Vigyázz - szólt -, még nem sejted, mit tudok!
- Te se, hogy én mit! - válaszolt a szörny,
és mellét verve mesélni kezdte, hogy
a tejutat kavarja szigonyával,
eldicsekedett, hogyan gyõzte le
a földet, eget, az állatok és fák
szellemeit, s a halál fekete
könyvét széttépve hogy lett halhatatlan,
s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.
- Tizennyolcezer mérföldet repülök
- mondta -, ha csak egy bukfencet vetek,
átváltozom hetvenkétféleképpen
és lehetek millió óriás,
ma már én vagyok a Tökéletesség
- a Menny Urához fordult -, senki más,
- bömbölte - senki nem állhat fölöttem:
legkülönb vagyok, a Trónt akarom!
És Buddha felelt: - Tied lesz, ha gyõzöl
még valamin, az én hatalmamon:
mutasd meg, hogy kibírsz-e törni innen,
túljutsz-e rajtam - itt a tenyerem:
ha bukfenced kivisz belõle, nyertél,
ha nem, te fogsz engedni énnekem.
Tetszett az alku Szun Vu Kungnak.
- Õrült - gondolta - ez a Buddha: a keze
alig nagyobb egy lótusz levelénél,
igazán játék végezni vele,
gyerekjáték - gondolta és vigyorgott:
- Hát jól van, lássuk: ki gyõz, te vagy én? -
És felemelkedett a levegõbe,
s megállt nevetve Buddha tenyerén.
- Készen vagy? - Készen. - Rajta! - Egyet ugrott,
s már messze szállt s eltûnt a szörnyeteg,
és viharzott, mint az ördögmotolla,
úgy hányta, hányta a bukfenceket,
és repült és hömpölygött mint a szélvész,
mindig gyorsabban, repült, mint a fény,
repült és forgott, át az õs eónok
s csillagködök száz szigettengerén,
repült, a tértõl részegen, repült, mint
az idõmegállító gondolat,
repült, könnyû gyõzelmét végtelennel
tetõzni, amit ráadásul ad,
repült, repült s a Végsõ Ûr határán
egyszerre csak öt roppant oszlopot látott,
amely minden világok végén
vörösen az ég felé lobogott.
Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,
ahol még nem járt soha senki se,
és lehasalt s fürkészve és vidáman
nézett az érthetetlen semmibe,
aztán felkelt. - Most megyek - mondta - vissza,
és én leszek a Mindenség Ura,
de hogy itt jártam, nevemet felírom
ide, a világ õrtornyaira -
és csakugyan felírta a középsõ
oszlopra: "Itt járt Szun Vu Kung király",
s mert a szükség rájött, egy másik oszlop
tövébe még egyebet is csinált,
és indult vissza. Repült, mint a villám,
repült az ûrben, mint a néma fény,
repült és forgott, át az õs eónok
s csillagvilágok szigettengerén,
mint az idõtlen gondolat, repült most
visszafelé a végtelenen át,
és megérkezett és hetykén leugrott
Buddha kezérõl s rikoltott: - No hát
ide a Trónt! A világ végén jártam
s ott hagytam a látogatás jelét! -
Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,
és felemelte lassan a kezét,
és megszólalt: - Te nyomorult majom,
te, te barbár ész- és erõ-szörnyeteg,
azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad
harc s önzés fûti, lebírsz engemet?
Azt hiszed, ki tudtál szökni kezembõl?
Nézz ide, nézd középsõ ujjamat:
"Itt járt Szun Vu Kung..." - itt van, ezt te írtad,
s nézd piszkod, itt a hüvelykem alatt! -
És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
kitõl a Legfõbb Trón is reszketett,
látta, hogy minden erõnél erõsebb
a türelem s a jóság, s megijedt
és szökni próbált. De Buddha lefogta
s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
- Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
s ha új szíved lesz, befogad a Menny.