Na topik áp!
Charles Baudelaire
Egy dög
Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyú dög
nyitotta, lábit cédán magasba lökve,
míg izzadt méreg járta át,
elénk, gúnyosan és semmivel sem törõdve,
kipárolgással telt hasát.
A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülõ szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.
S e gõgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme;
a bûz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.
A mocskos has körül legyek dongtak, s belõle
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élõ rongyokon.
S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt;
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.
S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
nagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.
A szétesõ alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a mûvész emlékezete.
Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor ujra
lakmározhat a tetemen.
- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága,
te, lázam, üdvöm, angyalom!
Igen! ilyen leszel, te, nõk között királynõ,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nõ
s kövér gyom burjánzik buján.
De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én õrzöm, isteni szép lényegükben õrzöm
elrothadt szerelmeimet!