Idézek a megfelelő tengeri stratégia elutasításáról:
'1930 és 1932 között a weimari köztársaság utolsó kormányai az "egyenjogúság" -die Gleichberichtigung- elismerésén alapuló politika sikerét megelőlegezve beszereztek mintegy tizenkét tengeralattjáró gyors előállításához szükséges nyersanyagot. A művelet sikerét az tette lehetővé, hogy a hajókat titokban gyártották külföldön. Már az összeszerelési folyamat is sértette ugyanis a versailles-i békeszerződés rendelkezéseit, amely megtiltotta a Reichsmarine-nak a tengeralattjárók birtoklását, ezért a haditengerészet vezetője, Raeder tengernagy ki is jelentette, hogy a gyártás csak akkor kezdődhet el, amikor a kormány erre engedélyt ad: miközben elindította elindította Németország újrafelfegyverzési folyamatát, von Schleicher kancellár kormánya szigorú ellenőrzés alatt tartotta a tengeri haderő kiépítését.
Amikor Hitler 1933 januárjában hatalomra jutott, Raeder megértette, hogy az új kancellár vissza fogja utasítania tengeri haderő újjáépítésének programját, mert az veszélyeztetné az Angliához való közeledés politikáját: az előző háború rossz emlékei miatt a tengeralattjáró-flotta létrehozása kizártnak tűnt. Az első tengeralattjáró hivatalos összeszerelésére 1935 június 18-ig, az angol-német flottaegyezmény aláírásáig kellett várni. Hitler parancsára a haditengerészetnek le kellett mondania a Nagy-Britannia által nagylelkűen felajánlott egyenlőségről a tengeralattjárók esetében, és be kellett jelentenie, hogy megelégszik a brit flotta 45 %-os arányával (22 400 tonna), ami az egyezmény megkötése után felülvizsgálható. 1936 végén a már előzetesen előkészített gyártási folyamatoknak köszönhetően 36 tengeralattjárót tudtak vízre bocsátani, de az ütem ezután lelassult. Az Anglia elleni hadviselés tabutéma volt, a főellenségről, Franciaországról pedig úgy tartották, hogy U-Bootokkal nehezen támadható, így senki nem gondolt nagy tengeralattjáró-flotta létrehozására.
Miközben a német szárazföldi erők (Heer) és a Luftwaffe folytatta a gyors fejlesztéseket az általunk már jól ismert eredménnyel, s míg ennek a fegyverkezésnek csupán a német ipar kapacitása szabott korlátokat, a haditengerészetnek az egyezmény által előírt korlátok között kellett maradnia. Hitler csak 1938-ban ismerte el, hogy az általa vitt agresszív európai politika felveti a háború lehetőségét Angliával. Az egyezmény által engedélyezett kvótát még korántsem merítették ki, ám a Kriegsmarine gyorsan tárgyalásokba kezdett a Brit Királyi Haditengerészettel, hogy elérjék a paritást az angol tengeralattjáró-flottával.
Tehát nem a haditengerészet főparancsnoksága által követett stratégiai elvakultságnak vagy a gyártási folyamat hanyagságainak tudható be, hogy a Kriegsmarine 1939 szeptemberében 57 tengeralattjáróval lépett be a háborúba, amelyek közül mindössze 26 volt igazán képes megjelenni a hadszíntéren, azaz az Atlanti-óceánon.
Hitler saját bevallása szerint irtózott a tengertől. Raeder igyekezett megértetni vele, hogy egy nemzet hatalma tengeri erejétől is függ, de Hitler ebből elsősorban azt szűrte le, hogy a cél a Z-tervben előirányzott erős hadiflotta létrehozása. Mindazonáltal hozzájárulását adta a terv végrehajtásához, amelyben olyan határidőt irányoztak elő (10 évre számoltak az 1935-ös indulásnál), amit nem lehetett összeegyeztetni a szárazföldi hódítások stratégiájával, azokat ugyanis a Führer 4-5 esztendős időtávlatban akarta tető alá hozni.
Az első sikerek után Hitler nehezen értette meg, hogy Anglia miért ragaszkodik a háború folytatásához. Elvetette a Raeder vezértengernagy által javasolt stratégiát utolsó tengeri ellenfelével szemben, és inkább a potenciális európai szárazföldi ellenfél, a Szovjetunió felé fordult, amellyel pár hónap alatt le akart számolni.
Az új hadjárat hadellátási terhei miatt a tengeralattjárók építése nem kapta meg a szükséges prioritást ahhoz, hogy az ígéretes kezdeti sikerek elhozzák a végső győzelmet. amikor 1943 novemberében úgy döntött, hogy "Európa erődjének" védelme élvez elsőbbséget, Hitler ismét megmutatta, hogy semmit sem értett meg az Atlanti-óceánon folyó stratégiai jelentőségéből: ahelyett, hogy utóbbira figyelt volna, minden erejét a partok védelmének megerősítésére és az ottani csapatok összevonására fordította, arra az esetre, ha az ellenfél mégis kijutna a szárazföldre.
Miután Hitler kissé későn, 1943 májusában ráébredt, hogy milyen elavultak azok a tengeralattjárók, amelyekkel megindította a háborút, Dönitz két fontos döntést hozott: el kell kezdeni a csúcstechnológiájú, XXI. típusú U-Boot fejlesztését, majd meg kell kezdeni a sorozatgyártást, beillesztve ezt a 3 haderőnem a fegyverkezési miniszter, Albert Speer által irányított fegyvergyártási programjába.
Ez utóbbi döntés végül meghozta a maga sikerét, mivel a haditengerészet, ha nem is élvezett elsőbbséget, de legalább elfoglalhatta az őt megillető helyet a hadiipari termelés szigorúan szabályozott rendjében, és így megindíthatták az új tengeralattjárók előállítását. De már túl késő volt: a szövetséges légierők okozta pusztítások a hadiipari létesítményekben hamarosan odáig vezettek, hogy egyes alkatrészek, mint a periszkópok vagy az akkumulátorok hiánya, megbénította az U-Bootok építését. Az első XXI. típusú tengeralattjáró csak a kapituláció előtt néhány órával futott ki a nyílt tengerre, miközben a német gyárakban több száz hajótest várt a munkálatok befejezésére.
Azzal, hogy Dönitz -a nyilvánvaló tények ellenében-megcsillogtatta a Führer előtt a lehetőséget, hogy a jövőben megépítendő nagy tengeralattjáró-flottával a háború menete megfordítható, mégiscsak sikerült kiharcolnia az elsőbbséget és a fegyvernemnek járó elismerést.
A csalóka látszat ellenére tehát a német tengeralattjáró fegyvernem nem lett volna képes megfordítani a háború menetét: nem kapta meg ehhez a szükséges eszközöket. Teljesen igazságtalan emiatt a felelősséget arra a személyre hárítani, ahogyan azt még a mai napig is teszik, aki valójában a német flotta újraalapítója volt: Raeder vezértengernagyra. A flottafejlesztési programban (Z-terv), amely kiegyensúlyozott hajóhadat irányzott elő, a tengeralattjárók építése is szerepelt, a politikai vezetés által kitűzött stratégiai céloknak megfelelő mennyiségben és minőségben.
Amikor értesült annak a lehetőségéről, hogy Németország hadba lép Angliával, Raeder hozzálátott a tervek átdolgozásához. A háború kitörésekor azonban nem sikerült megértetnie a Führerrel, aki maga vette át az irányítást, hogy elsőbbséget kell adni a tengeralattjárók gyártásának, mert ez akár a végső győzelemhez is elvezethet.'