Már akkor hadiállapot volt, mikor a németek lerohanták a lengyeleket. A lengyelek nem sokkal az események elõtt kötöttek szövetségi szerzõdést az angolokkal és a franciákkal, mert õk már sejtettek valamit... '39. szeptember 1-én indult a támadás, rá egy héttel Anglia és Franciaország hivatalosan hadüzenetként vette a lengyelek megtámadását és automatikusan hadiállapotot léptettek életbe a németekkel szemben. De egy jóideig egy puskát sem tettek odébb. Azt gondolták, a németek csak megelégszenek a lengyel síkság és a nyersanyagokban gazdag Kárpátok megszerzésével, nem is nagyon forszírozták a lengyelek "felszabadítását". Majd mikor '40-ben beindult a Blitzkrieg, akkor kaptak csak a fejükhöz. A franciák és az angolok benyomultak a belga területekre, hogy ütközõzónát létesítsenek, mert bíztak a Maginot erõdrendszer bevehetetlenségében. Nem is tudtak róla, hogy a németek felépítették az erõdök pontos mását és hetekig gyakoroltatták rajtuk a rohamcsapatokat, így mikor az angol-francia csapatok pár kisebb taktikai gyõzelmet arattak belga földön, teljesen váratlanul érte õket az Ardennek bércein villámgyorsan átkúszó német páncélosegységek híre (a francia vezérkari fõnök a legnagyobb magabiztossággal jelentette ki, hogy az Ardennek jármûvel nem járható). Ez volt az a terv, amire Hitler azt mondta: "az ellenség keze összetéve és mi kemény csapást mérünk a gyomrára." Így is történt.
A bekerített francia-angol egységek számára csak egy folyosót hagytak nyitva, Dunquerque felé, ahol az angolok minden számbavehetõ hajóval, ladikkal, halászcsónakka mentették, ami még menthetõ. Óriási mennyiségû felszerelést hagytak hátra, pl. az egyiptomi angol hadtest teljes löveg- és lõszerállománya a németek kezére került.
Hitler eleinte azért nem ugrott a megzavarodott angolok nyakának, mert potenciális szövetségesnek - de legalábbis semleges szemlélõdõnek - tekintette õket a szovjet kommunista befolyás ellen és számított rá, hogy nem avatkoznak közbe az orosz front eseményeibe. Csak késõbb gyõzték meg a tábornokai (élükön Göring-gel, aki feltétlenül hitt a Luftwaffe demoralizáló légicsapásainak eredményességében), hogy nem lenne jó egy ilyen erõs katonai hatalmat Németország hátában hagyni, miközben a hadsereg jó része messze keleten harcol. Elkészültek a partraszállási tervek is, de a hónapokon át tartó angliai légicsata elvesztése után Hitler már nem egyezet bele a támadásba.