Én úgy gondolom, hogy amit fénynek hívunk, az egy "bivalens" (két töltésû) sugárzás. Amelyben az elektromos, és egy tömegtöltés változik.
A Poynting teljesítmény sûrûség vektora azért nem fordulhat szinuszosan nullába, mert akkor éppen a tömegtöltés van maximumon. A kettõ mindig állandó összeget ad.
(= c*(sin^2+cos^2)=1 ez csak a lényegét szemlélteti.
Vagyis hogy a fény "grav-inerciális- elektromágneses sugárzás" (GI-EM).
Ami egy periódusonként önmagában záródó, töltés-átalakuló vektormezõ.
Így minden periódus egyfajta "fényatom", ami kitölti teret. A viselkedése is olyan, mint a gázmolekuláké, emiatt a fénysebesség is az univerzum tömegsûrûségétõl függ, ahogyan a hanggé a levegõtõl.
Így nincs szüksége a "vákuum", vagy éter, vagy egyéb fényhordozóra, mert a fény önmaga az!
A fény: az univerzum "alapja", amelyre ráépülhetnek más, "monovalens"(egytöltetû) sugárzások, mint például a gravitáció is, és ezért természetes, hogy az is a fénysebességgel terjed.
Mert a gravitáció nemcsak tömegvonzás, hanem egyuttal tömegtaszítás is egyszerre-magában hordozza mindkettõt.
Mert ez a "monovalens" (egytöltésû) gravitációs sugárzás egy záródó vektoráramkört alkot, amely más hasonlókkal is kapcsolatba léphet.
Ily módon bármely tömegpont egyszerre "forrás" és "nyelõ".
Minden ebbõl a tulajdonságából vezethetõ le: a tömegvonzás, az antigravitáció és a tehetetlenség is.
A töltések pedig- csupán csak "tervek", DNS-ek, amelyek a környezetüket alakítják, monovalens sugárzásnál a végtelenig, "bi" és multivalens esetén pedig lokálisan, és hatásuk úgy adódik tovább a végtelenig.
A probléma tehát vagy ebben, vagy pedig eredendõen Maxwell féligkészelektromágneses- vákuum fényelméletében (EM-V) van. Én választottam...