Tudom, hogy nem vigasztal, én lassan 20 éves leszek, és még nekem se volt sohase barátnõm. Volt viszont egy korszak, amikor nagyon tetszett valaki, ideállá vállt (még most is az), de idõvel sikerült túltennem magam rajta. Igaz nagyon fájt, még most is fáj, de már nem annyira. Azzal vígasztalom magam, hogy nálam csak jobbat érdemelhet, neki így mindenképpen jobb, míg nekem ugyan nem.
Eléggé gyáva duma, de ha személyesen ismernél akkor megértenéd, ugyanis nem igazán vagyok 100 %-os, kibaszott velem az élet rendesen.
Barátom mondjuk 1 van, bár csak iskolába találkozunk, személyesen nem mászkálunk egymáshoz, de vele közölhetek bármit, nem nevet ki. Haverom viszont van egy csomó, de igazából nem érdekelnek. Barátokra van/volna a legnagyobb szükség az életben. A gond az nálam, hogy én igazából ismerkedni se igazán akarok, tulajdonképp lassan nem is tudom mit várok az élettõl. :(
Lehet élni így függetlenül is, szingliként, vannak elõnyei, de ha nagyon lent van az ember, azért csak jó, ha van mellettünk valaki.