Látom sokan vannak padlón... Csak annyit: én is. Néhány hozzászólásnál úgy éreztem, jé, ez rólam szól?! Vagy lehet, hogy van néhány ember ebben az országban, akiknek nincsenek barátaik? Annyit mondanék, hogy eddigi legdurvább megmozdulásom az volt, mikor már a kezembe volt a gilette-penge, és az ereimre tettem... Nem tudom miért nem vágtam bele húsba... újra és újra. Who knows? - Who cares? Pedig a fiatalok 85% boldog, kiegyensúlyozott, teljes életet él. (A többinek nincs pénze drogokra.) Ezek szerint minden tizedik, századik, ezredik ember boldogtalan? Évek óta depressziós vagyok. Az utóbbi években a depresszió legmélyebb mocskaiba süllyedtem, idegileg, érzelmileg (már nincsenek érzelmeim), mentálisan... meghaltam. Vagy valami ahhoz hasonló állapot... "Szerintem engem választanának meg a "Leghajlamosabb egy iskolai lövöldözésre"-díjra" - Kurt Cobain. Igaza volt. Aztán mégis elsütötte a feje elõtt a mordályt. Az utóbbi idõben rengeteg lövöldözés volt. Néhány ember felismerte, hogy az élete szar. És hogy ezen csak a halál változtat. Aztán rájött, hogy nem csak õ van a világon. Mások is élnek a földön, akik talán jobban élnek. És pokollá tették a boldog emberek, családok, közösségek életét. (Ha a napokban lövöldözés történik valamelyik iskolában, nem vállalom érte a felelõsséget, én csak a véleményemet írom le:) Túl vagyok én már azon, hogy magamat, õket, a világot, téged, a világot, a sintéreket, vagy a világot hibáztassam. Az utóbbi idõben senki nem foglalkozik velem (talán így jártam jobban), még a kóbor kutyák sem kergetnek... Nincsenek barátaim. Végülis, mire jó egy barát? Elmondod neki a titkaid? Annyira üres az életem, hogy még titkaim sincsenek. És ha valamit titokban akarok tartani, akkor senkinek sem mondom el. Visszahúzódó, antiszociális, elvont ember vagyok. És fáradt. Belefáradtam. Mindenbe. Annak idején beleszerettem egy gyönyörû lányba. Persze arra nem gondoltam, hogy talán mások is észrevették, jóval elõttem, hogy az említett lány szép. (Egyesek szerint egy ribanc, de hát senki sem tökéletes...) És mikor rájöttem, hogy az életbe nem érek el hozzá, akkor egy világ tört bennem össze. Persze, naivitás a köbön. Legutóbb finoman közeledtem egy nõnemû személy felé, õ meg finoman közölte, hogy nem kíván velem semmilyen kapcsolatot létesíteni. Valamiért nem iszok, nem cigizek, nem drogozok. De fájt, hogy csalódnom kellett magamban. Furcsa módon a zenébe menekültem. (Bár mintha ezt a hallásom bánta volna.) Heavy Metal, Hard Rock, Punk. Ezt csak azért írom le, mert emiatt kiközösített a "mulatós-diszkós-teknós"többség közössége. Rengeteg könyvet olvastam, hátha választ kapok a kérdéseimre. Emiatt is kiközösítettek, ha már ettõl jobban ki lehet bárkit is kergetni a világból. Szinte mindennapos megaláztatásoknak voltam kitéve. Mindenki õrültnek tartott. És még most is annak tartanak. Ezért nincsenek barátaim. És most elolvastam néhány hozzászólást, nálam idõsebb, de hasonlóan szétzúzott emberek klaviatúrájából. Ez leszek néhány év múlva?! Király... Akinek kedves az élete, ne adjon fegyvert a kezembe!!! Egy idõben úgy faltam a hadikönyveket, mint más a vacsorát. Egy AK-t már fel tudok húzni, ki tudom biztosítani, és talán el is tudnám sütni. A gyilkosság úgy érzem semmilyen lelkiproblémát nem okozna. Nagy szavak. Már csak az a kérdés, mi áll e szavak mögött. Engem nem tud már mások sorsa meghatni. Nem félek a haláltól. Csak az odavezetõ út, amit fájdalomnak hívnak, az, ami megriaszt. Lelketlen ronccsá tettem magamat. Ha azt hitted, eddig semmilyen meglepetés nem érhet, ha eddig nem haltál bele az unalomba a hozzászólásom olvasás közben, ha azt hiszed, hogy tudod mit fogok írni, tévedsz. Õrült, Érzéstelen, Lelketlen vagyok. Vagy nem tudom. A szubjektív véleményem magamról katasztrofális. Megszültek, így lettem, ez vagyok én... 15 évesen. Felkészültem a halálra, az életre nem készített senki... Nincs "senkim". Anyám az árnyék királynõje, apám a rettegés, nõvéreim mind boszorkányok, bátyám a megvetés... Légy õszinte, szerinted normális vagyok?!
Informatika és tudomány
