Itt vagyok s Rád gondolok,
S ezért szomorú vagyok,
Most szeretnék Veled lenni,
S a kezedet most megfogni.
Elbeszélgetnék Veled egyszer,
De sajnos lelkem nem mer,
Nem jönnek hangok a számra,
Szám nem nyílik ki a szóra.
Testem s lelkem remeg,
Szívem ezért nagyon beteg,
Mert nem tudom hogyan mondjam,
Magam el hogyan adjam.
Nem tudom hogyan mondjam,
Veled hogyan tudassam,
Amit érzek én Irántad,
Hogy hogyan csókolnám ajkad.
Sokáig abban bíztam,
Mert én azt hallottam,
Hogy én is tetszem Neked,
S megosztanád velem Életed.
Sokáig abban reménykedtem,
Hogy megmondod majd nekem,
Hogy mennyire szeretsz engem,
S hogy szeretnél együtt lenni velem.
Akkor boldogok lettünk volna,
S mindenki arra gondolna,
Hogy milyen szépek vagyunk,
Hiszen együtt mindig mosolygunk.
Nevettünk volna mi mindig,
Legalábbis egészen addig,
Még a halál el nem választ,
Még a kemence el nem hamvaszt.
De Így csak Te lehetsz boldog,
S csak a Te arcod mosolyog,
Én meg csak azért nevetek,
Igaz ritkán, de Veled beszélhetek.
Nekem az jelent sokat,
Hogy láthatom a mosolyodat,
S érezhetem a boldogságod,
Hallhatom gyönyörû hangod.
Ha ezt elveszik tõlem,
Akkor összetörik a lelkem,
Testem már semmit sem ér,
Kifolyhat belõlem a vér.
Akkor már nincs miért élnem,
Eldobnám testem s lelkem,
Nem érdekelnének az emberek,
Nem érdekelnének mit beszélnek.
Úgyérzem mindent feladnék,
S nem érdekel hogy az ég kék,
Mert akkor a nappal is éjszaka volna,
Mindent sötét feketeség borítana.
Most bennem is ott a sötétség,
De lelkemben egy szál gyertya ég,
S az Te vagy kit én szeretek,
Kit soha el nem feledek.
Ha az a szál gyertya is leég,
Akkor mindent elfed a feketeség,
S tudom akkor már nem élhetek,
A Haláltól már nem retteghetek.
De ha valami csoda történik,
A gyertya lángja fényesebbre gyúlik,
Akkor mi boldogok leszünk.
S hatalmas lest szerelmünk.
Szívembe nap fog ragyogni,
S minden embert fogok szeretni,
A lelkembõl a sötétséget,
Elûzi majd a szeretet.
Az emberiség közt találsz egy embert,
Ki életében semmit nem mert,
De egy Istennõ megváltoztatta,
A Boldogságot neki adta.