Hali, kellene 1 kis segitség. Akarok ajándékozni a barátnõmnek egy kis ajándékot névnapjára, de keresnék valami kis versecskét, akit csatolni tudnék hozzá. Tipikus képre irt kis versecskékre gondolok. Tudnátok segiteni??
reggel van még, nincs ihlet :)
Drágám a nap sem szebb tenálad Gyere az ágyamba,úgy megb*sználak!
Ez jó?:-)
Egyébként ugorj át a Gumiszobába,s keresd az "Aranyketrec" nevû topicot. Ott van egy csomó vers,s vannak közte szerelmes versek is. (komolyak,nem poénosak)
Még nem mondtam Neked, Hogy gyönyörû a Szemed, Hogy milyen puha kezed, Mindenem a Tied.
Még nem mondtam Rólad, Milyen szexis az ajkad, Hogy milyen selymes a hajad, Hogy milyen formás a lábad.
Még nem mondtam Szeretlek, Téged soha el nem feledlek. Nem mertem neked csapni a szelet, Mert tudtam szíved mást Szeret.
Most se mertelek felhívni, Mert nem akartalak zavarni, Azt szerettem volna mondani, Hiányzol, nem tudlak feledni.
Éppen sírok mikor ezt írom, Szeretlek csak így bírom. Ha hallod mondani nem merem, Zsófi Te vagy az egyetlen.
Valaki titokban rólad álmodik Valaki rólad szövi legszebb álmait Valaki szemében miattad könny ragyog, Hidd el ez a valaki ÉN vagyok!
Ha az éjjel lemegy a Nap Te akkor is az eszemben vagy Te vagy a reménység csillaga S csillag nélkûl sötét az éjjszaka!
Te vagy a kezdet te vagy a vég Nélüled felhõs az ég Csak veled látom szépnek a napot Csak téged szeretlek remélem tudod!
Szeretnék beszélni veled egy délután Forró csókok közt bevallani szeretlek igazán Csendesen nézni égõ két szemed S bevallani, hogy nem tudok élni nélküled! Szeretnék szemedbe bele nézni És elmondani, hogy nélküled nem érdemes élni!
Szeretnék egy könnycsepp lenni Szép szemedben megszületni Végigfolyni az arcodon És meghalni az ajkadon.
A Strongba ülök s Rád gondolok, Pedig holnap vizsgázok. De nem tudok Simonnal foglalkozni, Az eszembõl nem tudlak kiverni.
Nem tudom elviselni, Hogy soha nem fogunk találkozni. Nem tudom soha megszokni, Hogy csodálatos arcodat nem fogom látni.
Nem foglak hallani, S nem látlak mosolyogni. Csak a szürke falat fogom nézni, S csak egyedül fogok sírni.
Mert nem látom csodálatos szádat, Vörösre festett csillogó ajkad. Ezek az ajkak rám nem nevetek, Velem már soha nem beszélnek.
Nem fogom látni csillogó szemed, Melybõl kiolvasható csodás nevetésed. Nem fog rám mosolyogni e szempár, Nem fogom látni e csodát már.
Nem foghatom a kezed, Nem lehetek már soha Veled. Nem érezhetem csodás illatod, Nem hallhatom csengõ hangod.
Hiányzik a boldog nevetésed, Hiányzik a gyönyörû két szemed. Hiányzik két szép kezed, Hiányzik mindened.
Hiányzol, mint halnak a víz, Hiányzol, mint Vágónak a kvíz. Hiányzol, mint madárnak a tolla, Hiányzol, mint költõnek a pennája.
Ha Rád gondolok egy tavat látok, Kristálytiszta vizébe belemártózok, Körülölel a jelenléted, Akkor én ott vagyok Veled.
Ha Rád gondolok egy erdõt látok, Egy fa odújába belemászok, S a fa Te vagy körülöttem, Ott is védelmezel engem.
Ha Rád gondolok egy mezõt látok, S a zöld fûben egy virágot találok, S a virág mellé fekszem, S tudom Te vagy az Életem.
Ha Rád gondolok egy hegyet látok, Aminek a csúcsára én felmászok, A csúcsa Te vagy, ott vársz engem, S segíted az utamat nekem.
Ha Rád gondolok egy síkságot látok, Melynek közepén egy dombot találok, Melynek teteje Te vagy aranyom, S figyeled utam feléd hogyan járom.
Ha Rád gondolok szivárványt látok, A szivárvány színeiben én is pompázok, Hiszen ragyogásod eltakarja feketeségem, Mert Veled vagyok s bánatom feledem.
Ha Rád gondolok folyót látok, Melynek habjaiban ott úszok, S te ölelsz el nem engedsz, Elsüllyedni nem engedsz.
Ha Rád gondolok egy falut látok, Ahol minden emberre rámosolygok, Mindenki kedves velem, Hiszen mindenki Te vagy Életem.
Ha Rád gondolok egy világot látok, Ahol békében én uralkodok, S Te ott ülsz mellettem, S döntéseimet Te mondod meg nekem.
Ha Rád gondolok itt vagy velem, S viszonzod a szerelemem, S együtt mi csókolózunk, S mindig csak mosolygunk.
Ha Rád gondolok csak sírok, Hiszen tudom csak gondolkodok, S tudom nem vagy itt velem, S nem osztod meg velem a szerelmem.
Tudom nem szeretsz engem, S tudom soha nem találkozol velem, Tudom hogy elfeledsz engem, S soha nem foglakozól velem.
Szeretnék csillag lenni, mindig téged nézni, Szeretnék álom lenni, mindig benned élni. Szeretnék õrangyalod lenni, mindig téged óvni, Szeretnék melletted lenni, szorosan átölelni!
Néha a lélek ura a létnek, Néha a szív parancsol az észnek. Néha fáj a szív, néha a lélek, Néha mind a kéttõ, és ez az élet!
a szerelem szép, nem szomorú, az ibolya kék bruhuhuhúú!
Én egyszer próbálkoztam egy szerelmes versel de nem jött be a csaj le se szart
Egyszer az életben hallgass meg engem, De elkezdeni nem merem, mert nagy a félelmem. Nem tudom hogyan mondjam, miként tegyem, Szeretlek, de személyesen elmondani nem merem.
Remélem megérted, hogy hozzádszólni nem merek Mert a hölgyekkel szemben nagyon félek. Nem merem, nem tudom elmondani mit érzek, Mert óriási félelemben élek.
Most se tudom kifejezni magam, Érzelmeket kifejezni nem lehet szavakban. Mégis megpróbálom azt leírni, Megpróbálom mindezt kimondani.
Õsszel a falevél, Lehullik úgy mint én. A levél se tud a fa nélkül élni, Én is Nélküled meg fogok halni.
Mint a hal ki kiugrott a vízbõl, Neki is elege lett az életbõl. Õ se tudta elviselni a magányt, Meghalt mert szeretett egy hallányt.
Ohh, szavak, melyek semmit nem mondanak, Mit érzek arról nem szavalnak, Csak a fájdalmat írják serényen, A Hölgy mellett elhaladnak csendesen.
akkor nem beszélnek, csak visszahúzódnak, nem mondanak szerelmes szavakat, csak csendesen eltünnek minha néma lennék, úgy viselkedem mintha nem is élnék.
Itt vagyok s Rád gondolok, S ezért szomorú vagyok, Most szeretnék Veled lenni, S a kezedet most megfogni.
Elbeszélgetnék Veled egyszer, De sajnos lelkem nem mer, Nem jönnek hangok a számra, Szám nem nyílik ki a szóra.
Testem s lelkem remeg, Szívem ezért nagyon beteg, Mert nem tudom hogyan mondjam, Magam el hogyan adjam.
Nem tudom hogyan mondjam, Veled hogyan tudassam, Amit érzek én Irántad, Hogy hogyan csókolnám ajkad.
Sokáig abban bíztam, Mert én azt hallottam, Hogy én is tetszem Neked, S megosztanád velem Életed.
Sokáig abban reménykedtem, Hogy megmondod majd nekem, Hogy mennyire szeretsz engem, S hogy szeretnél együtt lenni velem.
Akkor boldogok lettünk volna, S mindenki arra gondolna, Hogy milyen szépek vagyunk, Hiszen együtt mindig mosolygunk.
Nevettünk volna mi mindig, Legalábbis egészen addig, Még a halál el nem választ, Még a kemence el nem hamvaszt.
De Így csak Te lehetsz boldog, S csak a Te arcod mosolyog, Én meg csak azért nevetek, Igaz ritkán, de Veled beszélhetek.
Nekem az jelent sokat, Hogy láthatom a mosolyodat, S érezhetem a boldogságod, Hallhatom gyönyörû hangod.
Ha ezt elveszik tõlem, Akkor összetörik a lelkem, Testem már semmit sem ér, Kifolyhat belõlem a vér.
Akkor már nincs miért élnem, Eldobnám testem s lelkem, Nem érdekelnének az emberek, Nem érdekelnének mit beszélnek.
Úgyérzem mindent feladnék, S nem érdekel hogy az ég kék, Mert akkor a nappal is éjszaka volna, Mindent sötét feketeség borítana.
Most bennem is ott a sötétség, De lelkemben egy szál gyertya ég, S az Te vagy kit én szeretek, Kit soha el nem feledek.
Ha az a szál gyertya is leég, Akkor mindent elfed a feketeség, S tudom akkor már nem élhetek, A Haláltól már nem retteghetek.
De ha valami csoda történik, A gyertya lángja fényesebbre gyúlik, Akkor mi boldogok leszünk. S hatalmas lest szerelmünk.
Szívembe nap fog ragyogni, S minden embert fogok szeretni, A lelkembõl a sötétséget, Elûzi majd a szeretet.
Az emberiség közt találsz egy embert, Ki életében semmit nem mert, De egy Istennõ megváltoztatta, A Boldogságot neki adta.
itt vagyok jani, kinek a karjaik bazi, ha akarsz egy jot baszni, mondd csak bátran "JANI"!
--- és még rimmel is !
szevasztok mizu???valami jo no??valami valami??
Egy éjszaka megláttam, Gyönyörû két szemed, Többé nem feledem, Amit akkor éreztem.
Rád néztem és éreztem, Te vagy az én szerelmem. Oda kellett volna mennem, Bevallom nem mertem.
Egy másik srác is szeretett, És ez nagyon fájt nekem. Megbántani nem lehetett, Így tovább szenvedtem.
Aztán Õ is elhagyott, Veled nem foglalkozott, Szívem tovább szenvedett, Mert egy másik srác szeretett.
Enyém viszont nem lehetsz, Mert Te mást szeretsz. Érzem szívem gyengül, Meghalok így egyedül.
Nekem csak egy Nõ számit, Õ is Istennõként ámít. Tudom, hogy nem szeret, Enyém soha nem lehet.
Õ az egyetlen nõi barát, Ki megérti szívem bánatát. Sajnálom is nagyon érte, Mert csak rólam szól az ének.
Most is csak magam sajnálom, Csak saját érzéseimmel foglalkozom, Nem érdekel senki bánata, Csak saját szívem baja.
Õ engem nem szeret, Így élni nekem nem lehet, Meg kell halnom érzem, Így talán könnyebb lesz nekem.
Halálom után is érzem, Szeretni foglak végleg. Halál se vehet el Téged, Szerelmem örökké érzem.
nem vagyok én fejõgép ácsolom a tetõt még mától várom téglát nyáron huzzál innen el a francba ááááá nemrímel bazmeg :O
köszy hogy együtt érzel vele, de leborulni nem kell elõttem, én is egy halandó vagyok, ki félelmében rímeket mormol.
nem vagyok egy herceg, csak egy loser ki beteg, s retteg a Hölgyektõl, fél az ellenkezõ nemtõl.
ezért a magány fogságába kerültem, a sötétség homályába menekültem, s csak onnan nézem a másik Nemet, hogy észre ne vegyék a tekintetet.
ha észrevesznek elfordulok, magam köré falat húzok, vagy eltünök a sötétben, s meghalok szépen csendben.
nem kell engem tisztelni, nem kell engem dicsérni, hiszen meg nem érdemlem, rendkívüli dolgot nem tettem.
csak élem magányos életem, leírom mi fáj nekem, s elmesélem mire gondolok, s ha egyedül vagyok miért sírok.
álmodtam, hogy lányom született, kerek arcával rám nevetett, kis kezével megfogta újjam, kerek szemmel figyelte szavam.
olyan boldogságot sosem érezetem, hirtelen teljes lett életem, s örömöm csak az fokozta, hogy egészségessen jött a világra.
minden percben csak néztem, s könnyeztem mikor hozzáértem, mikor magyarázott nekem, olyankor õszintén nevettem.
majd láttam hogy felcseperedik, s kapcsolatunk nem változik, mindig mindent megbeszéltünk, s együtt sírtunk vagy nevettünk.
majd egyszer egy férfit felhozott, kit Barátjaként bemutatott, s bár féltékenyen éreztem magam, mégis mindig mosolyogtam.
az esküvõjükön összetörtem, azt hittem, hogy elvesztettem, de sûrûn meglátogatott, s mindent elmondott.
következõ emlékképem, hogy az ágyban felébrettem, s csendben a fal felé fordúltam, s egyedül magányosan zokogtam.
nemtom ismeritek e a Road együttest na annak van egy száma aminek a címe:Nem kell más, de ez a szám beér egy szerelmes versel, bele lehet hallgatni ha szeretnétek megéri!
Na, ez hosszú lesz, de nagyon szép. Olvassátok :) forrás: idezetek.hu
Halálos szerelem
Volt egy gyönyörû lány, ki hitt a mesékben, Hitte, hogy lesz egy álom, mibõl fel nem ébred. Örökké tart majd, s Õ csak várta... Hitte, hogy többé nem marad már árva.
Szeretetre vágyott, megértésre, és két ölelõ karra, Arra, hogy viszont szeressék, semmire... csak arra... Nem értette miért kér olyan nagyon sokat, S miért nem talál valaki mellett végre oltalmat.
S egy szép nap úgy tûnt az álom végre valóra vált, Hisz találkozott azzal, kire már oly régóta várt. A fiú büszke volt, hiú, s naív, De a lány olyat érzett, mint még soha addig.
Rájött a fiú is, ez még több is lehet, Lehet ez még igaz szerelem. Bízott benne, hogy így elfelejti azt a lányt, Ki nem hagyott maga után mást, csak örök talányt.
Szomorú volt, félt, szenvedett, Hisz az dobta el, kit igazán szeretett. De a gönyörû lány csak oltalomra várt, Így Õ is feledni kezdte a mély gyászt.
Rájöttek, hogy Õk talán egymásnak lettek teremtve, S a szerelem örök oltárára szentelve... A lány megkapta az áhított oltalmat, s szerelmet, A fiú pedig gyógyulni érezte a fájó sebeket.
Szerették egymást, együtt voltak, míg a nap ragyogott az égen, Úgy hitték, nem éreztek ilyet már nagyon régen. De minden álom elmúlik egyszer... miért is ne?! S a gyönyörû tavasz helyére hideg tél köszönt be.
Mégis hitték, hogy egymással minden jó lehet, S hogy együtt, ketten legyõzhetetlenek lesznek. A szerelem csodákra képes, ezt el kell ismerni, Olykor tudni kell a másikat oroszlánként védeni.
Mert ki egyszer már Tiéd lett, S úgy érzed, örökre Õt szereted, Nem hagyhatod, hogy elmenjen, Érte küzdeni kell, Ha már egyszer megszerezted, nem engedheted el.
A szerelem erõs lánc, Örökké tartó, szédítõ tánc. Úgy fûz magához, hogy észre sem veszed, S úgy táncol, hogy elveszted az eszed.
Örökké remél, örökké bízik, S megtanít Téged örökké hinni. Hinni a másikban... s ezt el is éri, Hisz elhiszed, hogy örökre mellette fogsz élni.
Így hittek Õk is egymásban, S vakon bíztak a szeretett társban. Hisz az igaz szerelem elvakít, S hiszed, hogy szép, amíg a másik el nem taszít.
S akkor jön a fájó ébredés, A mindenkori tiszta reszketés. Hisz egyedül félsz, együtt bármi könnyebb, De Õ akkor már nincs melletted... helyette más van... a fájó könnyek!
Ez történt a gyönyörû lánnyal, S a hiú, naív sráccal. A fiú nem bízott az érzéseiben, mindent tagadott, S a lány szemei elõtt is ködként szállt el az édes oltalom.
Az oltalom, mit annyira áhított, mire annyira vágyott, S közben nem tett mást, csak kergetett egy álmot... Szép volt a fiúval, de nem tehetett mást, Érezte, vissza már nem jön, elengedte hát!
A fiú rájött, még mindig a másikat szereti, Akárhogy is bánt Vele, soha nem felejti. A gyönyörû lány hívta, kérlelte, maradjon Vele... Hisz Õ nem tenne mást, csak igazán szeretne.
De a fiú hajthatatlan volt, vissza se fordult, S a lány nem értette mit csinált ennyire rosszul. A fiú csak rohant, szaladt messze már, Úgy érezte, ha kell, a halálból is visszahozza a másik lányt.
Hisz szerette, csak Érte élt, De nem tudta, hogy a gyönyörû lány csak Miatta remél. Eltelt egy hosszú év, s a fiú egyedül maradt, Nem találta meg a lányt, kit annyira akart.
S a fiú újra csak szaladt, szaladt vissza... De a lány ekkor már búcsúlevelét írta. Mire a fiú odaért, a lány már a földön hevert, S véres, gyenge kezében szorított egy levelet.
A fiú szólította: "Szerelmem!", De a lány akkor már semmit sem felelt... S ekkor a fiú észrevette a papírt, Alig tudta olvasni... csak sírt...
De erõt vett magán, s kezébe vette a levelet, S közben végigsimította az erõtlen, puha kezet. Ki egy éve még forrón ölelte, s szerelmesen, Az nem lehet már Vele többé sohasem.
A borítékra csak ennyi volt írva: "A kék szemû fiúnak, kit már nem feledek soha!" Lassan, könnyeitõl szinte alig látva kibontotta, s olvasta...
"Drága Egyetlenem! Kedves édes Szerelmem! Még mindig kimondhatatlanul szeretlek, pedig már egy év telt el a búcsúnk óta, De még mindig elõttem lebeg az utolsó óra. Az utolsó, édes pillantás, mit rám vetettél, Gyönyörû két szemed, mivel egyszer, utoljára szemembe néztél. Bárhová megyek, és bárhol is járok, Mindenhol egy emléket találok... Azt hittem, az átsírt éjjeleknek vége, S hogy szívem elfelejt Téged már végre. De hallottam csengõ hangod, láttalak, s életre kélt az édes múlt, Hiába küzdöttem, egyedül kevés voltam ellene, így az emléked lelkem mélyén mindent feldúlt. Legszívesebben menekülnék elõlük, és elõled is, de nincs hely hova bújjak, A régi, közös, szép emlékek újra meg újra feltörnek, s nem kellenek már újak! Hiszen Te jelentesz mindent nekem, s az életemet, Mindenemet odaadnám azért, szívemet, lelkemet... Hogy csak messzirõl is, de újra lássalak, s hogy érezzem illatod... Hogy újra fülemben halljam édes hangod, egyetlen mondatod. Mondd! Miért nem értik meg, hogy Nélküled élni nem akarok? Hisz, ha nem vagy velem, fáj a levegõvétel, szinte belehalok. Nem akarok már Nélküled élni, Nélküled nem is létezek, Nem megy már semmi... minden fáj... Nélküled nem élhetek! Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál, Hiszen két szemem szüntelen keres, de sehol nem talál... Boldogtalan életembõl hiányzik a törõdés, S teljes felismerésként zúdul lelkemre a feledés. Nincs már szerelem, boldogság, s édes, tiszta gyermeki öröm, Mindent, mit Veled éltem át, már örökké magamban õrzöm. Nélküled szívem nem nyugszik, szüntelen csak az álmatlanság hál velem, Félek, rettegek attól, hogy egy rossz emlékké kell lennem... Gyilkolnak, szinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak, Fájdalmamra csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt. Bár elmondhatnám, hogy öl meg lassan ez az érzés, De megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés. Most félek! Félek, hiszen örökre elvesztettem tekinteted, Nem sírok már... inkább elfojtom magamban minden emlékedet. Hirtelen a végtelenbõl rám zuhan a fájdalom, S önmagam felett gyûlöletté nõ a szánalom. Szánom magam, hisz akit bárminél s bárkinél jobban imádtam, Annak ellenére, hogy megbántott, mégsem tudtam feledni... nagyot hibáztam! Óh, Istenem! Hányszor mondták, hogy felejtselek el Téged! Hányszor mondták, értsem meg már végre: többé sohasem leszek Véled! Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy VÉGE, Mintha minden álmom, s vele az életem is véget érne. S már a halállal sem küzdök, Most már csak bátorságot gyüjtök... Csak a halál csókját érezném már végre... ennyi csak, mit remélek... Le akarok lépni az útról, mit már oly régóta járok, Hisz többé már soha nem lesz velem, kit annyira várok. El akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itthagyni... Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni! Búcsúzok, talán így jobb, hisz nem gondoltam, hogy gyenge is tudok lenni, Hogy Nélküled ugyanúgy már soha többé nem tudok nevetni! Zárom soraim örökre... de még így is szeretlek mindig, Csodás emléked magammal viszem egyenesen a sírig..."
Ekkor a srác lecsukta a levelet, Melyre búcsúzásként még egy könnycseppet ejtett. Képzeletben még újra látta szerelmét, S mégegyszer, utoljára szélesre tárta két kezét.
Ölelni akarta a lányt, de már nem tudta, Csak könnyei folytak tovább, újra meg újra... Keserves könnypatak áztatta puha, gyermeki arcát, Majd örökre magára zárta a fájdalom végtelen ajtaját.
Majd édes, lágy szellõ támadt váratlanul, Kérlelte a fiút fáradatlanul... Leszállt az éj, s a fiú elhagyta otthonát, Az édes szellõ a temetõ felé vezette két lábát.
Két szemével sírva kutatta a sírt, Vérzõ szívére már semmi nem nyújt írt. Ekkor elsuhant a szellõ, s csend borult a tájra, A fiú keservesen zokogva borult a fejfára.
"Ne sírj, kérlek Drága, ne sírjál, Már nem fáj, hogy akkor eldobtál. Már nem fáj semmi... végre megnyugodtam... Szerettelek, imádtalak jobban minden másnál, S Veled bátrabb voltam a halálnál... Nem is Õ keresett engem, én kutattam utána, S én leheltem csókot mérgezõ ajkára. Tudd, hogy bennem élsz... most már örökre, s én is Veled maradok, Védeni foglak mindörökké, én leszek az õrangyalod! Óvni foglak végig az utadon, hûen vigyázlak, Hisz a síron túl is MINDÖRÖKKÉ IMÁDLAK..."
A fiú csak fájdalmasan zokogott, Tudta, hogy saját magának ezzel mekkora ûrt okozott. A szellõ a sír felõl egy halk, õszinte szót hozott: "Szeretlek!" S a fiú csak ennyit súgott sírva: "Soha nem feledlek!"
Ezt a verset Én írtam nemrég született meg, és bemutatnám
A szerelem ritmusa
Oly szép az élet, és oly gyönyörû a szerelem, csak el ne veszítsem mindkettõt. Õrzöm, mint drága kincset, nem engedem, hogy Tõlem bárki elvegye. Szívembe zártalak Kedvesem, onnan ki nem engedlek, hallgasd meg szívem dobbanását. Hallani fogod ritmusából nevedet, és azt a bûvös szót, hogy szeretlek Kedvesem.
Kedves Szerelmem, gyere, és nézz a szemembe, mely a lelkem tükre, És nézd mily szerelmes lelkem, mely csak Téged szeret, Nézd, mennyire csillog szemem a boldogságtól, mert Vagy Nekem. A sors Nekem adott hogy boldog legyek, és Én boldoggá tegyelek.
Kérlek, fogd és simogasd két kezem, mely Téged ölel gyengéden Érezned kell szerelmemet, mely beragyogja és simogatja lelkedet, Úgy, mint nyári napsugár a természet lágy ölét, oly gyengéden és szeretetteljesen. Érezzed szerelmem forró tûzét, mely hatalmas lánggal ég.
Nézd, milyen szépen lassan nyugszik le a Nap a hegyek mögé bújva, békésen, Mosolygósan, s szép színes tekintetével Reánk nézve tér nyugovóra, Szinte a szél susogásában hallani, hogy azt mondja: „Legyetek boldogok!” De kérlek, most még ölelj sokáig, mindjárt feljönnek az égbolton már a csillagok.
Ha megérkeztek a csillagok majd látják, hogy lelkünk szívalakban összefonódik, Két hulló csillag kíséretében, ajándékként kapunk fényes kis csillagocskákat, Mely mindig ott tündököl majd a szemünkben, így a Világegyetem is tudni fogja, Hogy a Mi lelkünkben, s szívünkben gyönyörûen lángoló nagy szerelem él.
the grass is green the sky is blue the dog's are f*ckin' i love you
kell ennél szebb szerelmes vers ? :D
Vörös rózsa kék kankalin, Vili Fred hónalja úgy bûzlik mint egy zsák nasztalin
a nasztalin helyett nem naftalint akartál írni ? :)
Oh! Halál mért nem találsz meg engem, Mért nem foglalkozól már velem, Mért nem veszed már el életem, Mért kell itt még szenvednem.
Már az életet gyûlölöm, Nem lelem benne örömöm, Nincs miért itt éljek, Nincs kiért hogy itt szenvedjek.
Nincs célom mely itt tartana, Nincs senki ki rám gondolna. Kit érdekelne élek vagy halok, Vagy éppen mire is gondolok.
Én is utálom az emberi nemet, Utálom az érzelmeket, Már irigylem ki halott, Ki az életnek hátat fordított.
Gyûlölöm ki szeret élni, Ki még tud nevetni, Azt se szeretem, Ki csak siránkozik nekem.
Kedvelem ki elmegy mellettem, S nem törõdik velem, Megölni volna kedvem, Ki megszólít engem.
Gyûlölöm ki szerelmes, Utálom ki szellemes, Undorít az ki egyhangú, Megõrjít ki szomorú.
Gyûlölök mindent s mindenkit, Magam mellett nem viselek el senkit. Már csak a Halált várom, Már csak Õt imádom.
Vágyom hogy elvigyen, Életem véget érjen. Hogy rám senki se emlékezzen, Elmúljak az örök feledésben.
Miképpen boltíves, vén terem zugában álmodó középkori barát ki lemosdotta rég a földi vágy sarát, s már félig fennt lebeg, a tiszta éteren- ül roppant asztalánál mely könyvekkel teli s a nagybetûk közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal és égi kékkel, mígnem szelíd mosollyal lelkét kileheli.
Úgy szeretnélek én is lámpásom éjjeli fényénél drága arannyal és kék szavakkal örökké festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága, s míg le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én szerelmem Világ legszebb virága
Nem tudom, hogyan mondjam, Mert még szerelmet nem vallottam. Nem tudom, hogyan kezdjem, Félelmem nagy felettem.
Nem tudom meddig bírom még, De Nélküled az életbõl elég. Nem tudom hogyan mondhatnám el Neked, Hogy mennyire hiányzik Szereteted.
Olyan gyönyörû a hajad, Olyan gyönyörû az ajkad. Olyan gyönyörû a kezed, Olyan gyönyörû mindened.
Mért van az, hogy nem szeretsz? Mért van az, hogy elfeledsz? Mért van az, hogy nem veszel észre? Mért van az, hogy más nem kéne?
Mond mért van az, hogy nem szólsz hozzám, Csalódtál bennem, haragszol rám? Vagy nem hívtam fel a figyelmed, Mért van az hogy Nélküled élem életem.
Szóval nem másért írtam e levelet, Hogy megmondjam mennyire Szeretlek. De ebbõl ez nem derül ki, Mert érzelmem nem teljesen fejezi ki.
A szerelembõl imádat lett, S ezt az érzést kifejezni nem lehet. Nem tudom leírni mit érzek, S félek soha nem értesz meg.
Mivel Te soha nem fogsz szeretni, Elbúcsúzom, mert így nem lehet élni. Elmegyek s csendben meghalok, Zaklatni többet soha nem fogok.
De ha majd egyszer a síromnál állsz, Könnyet miattam ne hullajts ám, Hanem írd a porba csendesen, Hogy õt valaha én is ismertem.
S legalább ott boldog leszek, S ígérem Rád mindig figyelek, Megvédelek minden bajtól, S nem kell félned a holnaptól.