Csak ülök s merengek,
Csendben, halkan rettegek,
Nem tudom már mit tegyek,
Boldogan hogyan éljek.
Kifele álarcot mutatok,
Azt látják, hogy erõs vagyok,
De az élet már megviselt,
S kérdéseimre sosem felelt.
Csak zaklatott az Isten,
Nem hagyott élni csendesen,
Mindig a magányba zavart,
Mindig a lelkembe mart.
Nem tudta elviselni,
Ha boldogan próbáltam élni,
Nem tudta elviselni,
Hogy nem tudott megtörni.
De a végén sikerült Neki,
Mert elfordult tõlem mindenki,
Bár Õk errõl nem tehetnek,
Mert Velõk már nem beszélhetek.
Már ezt meg nem tehetem,
Hiszen megváltozott az életem,
Felnõttem annyi idõ alatt,
Még egy ember meghallhat.
Viselem a nehéz terhet,
Sírni ilyenkor nem lehet,
A világnak én mosolygok,
Pedig belül egy roncs vagyok.
Mosolygós álarcom össze nem tört,
Az élet akárhogyan is gyötört,
Gyengének nem szabad hogy lássanak,
Nem szeretném, hogy sajnáljanak.
De két ember átlátott a szitán,
Túlléptek a hazugság szaván,
Barátuknak tekintenek,
Szeretnek, s Engem tisztelnek.
A két emberért érdemes élni,
Miattuk érdemes így szenvedni,
Miattuk megtennék bármit,
Mindegy mit nekem nem számít.
Egy Férfit a tudásáért tisztelem,
Utamon segít, ezért szeretem,
Egy Hölgy mindenben segít nekem,
S a rosszban is ott van mellettem.
Két barátért érdemes élnem,
Nem szabad feladnom semmit sem,
Ha Õk mellettem állnak,
Addig leszek én a világnak.