Köszi a kimerítõ válaszodat, de azt, hogy én a valóságban élek, úgy értettem, hogy csak olyanban tudok hinni, amit saját magam is megtapasztaltam, pontosabban olyan dolgokban, amik beileszthetõk az én logikus gondolat-világomba. Az mind ok, amit leírtál, csak az a bökkenõ, hogy nekem olyan alap dolgok létében van kétségem, mint pl. maga Isten. Ebbõl következõleg számomra az összes Istennel kapcsolatos feltevés értelmetlenné válik. Azt te sem mondhatod, hogy azért hiszel Istenben, mert fizikailag megtapsztaltad a létét. Ha én olyan dologokban hinnék, amit nem tudok összeegyeztetni a kézzel fogható valóságommal, attól tartok nem volnék õszinte önmagamhoz. Arra már rájöttem, hogy a HIT a hívõnek nem igényel tudományos értelemben vett bizonyítást. A hit az hit a bizonyíték meg biznyíték. Szerintem a te (és mások) hite valahonnan belülrõl az emeberi lényedbõl táplálkozik, és ami az érzelmi életedek a része. A hit-ben az emberiség egyik õsi vágya nyilvánul meg hogy megmagyarázza létezésének okait, mibenlétét. A hit végig kísérte az egész emberi történelmet, és mivel nem volt konkurenciája nagyon sokáig egyeduralkodó volt. De késõbb megjelent a tudomány is. Tulajdonképpen a tudomány is egyfajta hit, amiben én hiszek. Itt a hitet nem arra értem, hogy mondjuk én hiszek a Standard Model-ben, hanem, hogy hiszek a tudomány módszereiben, abban, hogy azok a módszerek közelebb visznek a valóság gyökereinek megismeréséhez. Azt valószínüleg a tudomány sem fogja tudni megmagyarázni soha, hogy miért létezünk, de amíg egy logikusan felépített hierarchikus elmélet áll szemben egy pusztán vak HIT-en alapulóval, ami ráadásul ellenkezik az én mindennapi tapasztalataimmal (a keresztény hitben minden az ember körül forog, holott minden jel arra mutat, hogy mi csak egy jelentéktelen pont vagyunk, akiknek létezése nélkül is menne minden tovább az univerzumban) addig nem kétséges, hogy melyiket választom. A hit csak önámítás.