Egyszerûen más a két felfogás a világnézet/világkép terén.
Most azt a témát, ha ki is hagyom, h eredetileg mit tanít a Biblia az emberrõl és a pokolról, ami teljességgel kizárja a lélekvándorlást, akkor is rengete dolog van.
Röviden:
A zsidó felfogás apszolut lineáris. Tehát tart a világ valahonnan valahová. Isten a történelemben nyilatkozik meg, ami elõrfelé halad és bár nincs új a nap alatt történésekben és morális problémákban, nincs ismétlõdõ ciklikusság, ami a lélekvándorlás hit kialakulásának egyik alapja.
A halott ember minden zsidó/keresztény hagyomány szerint Iszenhez (vagy ha bebukta akkor a pokolba) kerül, vagy rögtön, vagy a feltámadás után. És a személyiségét kapja vissza, azt, amit 1 darab élete során "fejlesztett".
Az élet könyve is egyértelmûen olyan kifejezés, ami egy életre vonatkozik.
Morális alapon is ellentmond: a zsidó hagyományban a törvény betartásán múlik az ember halál utáni sorsa. A kabbalába azért is kerülhetett bele a lélekvándorlás, mert ez még nem teljesen kizáró ok, ha az addigi túlvilághitet és az istenhez kerülés fogalmát kicsit módosítják.
A kereszténység és a megváltás hitének megjelenésével viszont ez abszolut kizáródott, mivel a megváltás alapja a Fiúban való hit, a megváltás szükségességének elfogadása. Ez pedig kizárja a lélekvándorlást morális alapon, mert az tulajdonképpen önmegváltást tanít.
Ez még mindíg nem zárná ki a lehetõségét, h addig vándorol az ember lelke, amíg egyszer el nem fogadja Jézust, de ezt meg az az egyértelmû tanítás zárja ki, h az embert Isten állandóan keresi, állandóan felkínálja neki ezt a lehetõséget, tehát egy élet alatt minden lehetõsége megvan a megtérésre.