"Kedves Barátaim, Kollégáim, Kedves Második Családom.
Mérhetetlen fájdalmat érzek legbelül és a mai napig nem tudom elhinni hogy ez tényleg megtörtént. Megtörtént és ÍGY történt meg. Nagyon sokáig bíztam reménykedtem abban, hogy lesz megoldás de péntek reggel telefonra keltem melyet elõször nem akartam elhinni. MEGÁLLT A CÉG :-( Rettenetes lehetett ezt eldönteni és kimondani hogy VÉGE. Elkeseredettség düh és sokk hatása alatt mentem ki és pakoltam a szekrényemet. Akkor kezdték keresni azokat a pilótákat akik visszarepülik a 737-eseket a bérbe adónak, tulajdonosnak, és nyilván az elsõ reakciója mindenkinek az volt hogy nem, szó sem lehet errõl. Miért mi adjuk az utolsó mindent eldöntõ döfést magunkba?????.
Aztán valamelyest tisztultak a gondolatok eljutottak az információk, a fontos információk és úgy döntöttem, döntöttünk, részt szeretnék venni ezen a repülésen.
De ez nem csak az volt.
Du fél 5 körül gyülekeztünk a CREW CENTERBEN. Nevetgéltünk örültünk egymásnak izgalommal vártuk a dolgot. Aztán irány az APRON. Mindenki elfoglalta a számára kijelölt repcsit a szép, és talán akkor mindenki számára a legszebb fehér madarat a kék orrával, és a legszebb logóval a farkán amit valaha láttam gép farkán. Akkor már nem voltunk vidámak, de a feladatra való koncentrálás a kiszolgálás szervezése feledtette velünk az érzéseket. De ahogy Végig néztem az egymás mellett sorakozó gépeket belül éreztem ez nem jó így. Nagyon nem jó :-(.
Aztán elindultunk szépen egymás után sorban elköszönve kihangsúlyozva a járatszám elõtti hívójelet MALÉV. MALÉV. Jó érzés volt :-) Az út sima volt, kaptuk a direct-eket 300-400NM direct-eket mintha Õk is tudták volna, nem biztos hogy lesz még alkalom segíteni. Pedig nem kellett idõre menni, nem volt utas csak mi ketten. A kapitány és elsõ tiszt. És a madár, a fehér madár kék orral, BLUE NOSE.
Éjfél körül megérkeztünk EINN-be sorban egymás után szálltunk le szépen meggurítva ezzel is tisztelegve az elmúlt idõszak felett. Megálltunk egymás után, sorban guruló utakon, álló helyeken, leállítottuk, kipakoltunk, kikapcsoltuk a fényeket, sötétbe burkolóztak a gépeink. Szörnyû érzés volt, OTT KELLETT HAGYNI ÕKET. Reménykedtünk még hátha jön egy telefon, GYERTEK HAZA GÉPESTÜL ez csak egy álom, vagy egy rossz vicc volt. De nem jött ilyen. OTT MARADTAK. Mindegyik. :-(
DAS-al jöttünk haza, LQD a retró. Szuper jó kis gép fantasztikus személyzettel. Összeszedtük magunkat, beszálltunk de a hangulatunk egyre rosszabb volt. Tudtuk merre fogunk kigurulni. És tudtuk nem lesz jó a látvány de mindenki erõsnek érezte magát. Ekkor már volt aki 24 órája volt ébren, de abban a pillanatban a fáradtság volt a legkevésbé fontos, meghatározó. Néztem az ablakon kifelé és megláttam a mi madarainkat. Az épületek fényei, mûvészi szépséggel rajzolták kis a sötétségben a boeingok sziluettjét. A logó már nem látszott. Mintha igy lett volna megkomponálva. Potyogtak a könnyek.....senki, szerintem senki nem tudta magába tartani. Torokszorító, fojtogató érzés volt elgurulni és felszállni. Mintha a szívünkbõl téptek volna ki egy darabot. "NEM HISZEM EL HOGY ITT KELL HAGYNI ÕKET", hogy van ez?
Hát így. Ha most beszélnem kellene nem tudnék :-(
12 éves koromban döntöttem el hogy ezt szeretném csinálni, igy szeretném csinálni, ITT szeretném csinálni és ilyen emberekkel szeretnék együtt dolgozni. Sikerült, ha nem is nagyon sokáig de azért sikerült.
Köszönöm nektek a feledhetetlen 9 évet, és Örülök hogy részese lehettem a Magyar Nemzeti Légitársaságnak, a "MA"gyar "LÉ"giközlekedési "V"állalatnak.
Remélem még dolgozhatok veletek, mellettetek, EGYÜTT, a légi iparban egy Nemzeti légitársaságban."