Képzeletem tájai
Hallgass. Hallgasd a csendet, mely átölel,
Vigyáz rád, elrejt a zajos világ elõl.
Kié a csend? A mámoros boldogságé?
Vagy a harmóniáé, a természet nyugalmáé?
Az enyém a csend és a tiéd is.
Mindenkié, ki megpihenni vágyik.
Szabad vagyok, úgy érzem szárnyalok.
Lovalló elmém elrepít, bár nem mozdulok,
Kitárom képzeletem szárnyait, lebegek,
Vad álmaim kavalkádján merengek,
S kérdezek: merre menjek?
Mely világot lássam elõbb?
Északon hó van.
A fagy birodalmát szürke csúcsok szegik,
Vihar tépte jég-sebek a lankák oldalán,
Zúzmara és fehér páncél, élõn s holton egyaránt,
Jégcsap hegyek tornyosulnak,
Halott fenyõk oldalán.
Nyugat, a múlandóság hazája.
Fekete árnyékok nyúlnak a vérvörös fény felé,
A nap kihunyt, s az éj vackából leosont.
Langyos szellõ vág, a menekülõ remény elé,
Este még a sötétség is vért ont,
S Holdnõvér kitárja karját, torz gyermekei felé.
Keleten gyúl a fény.
Sárga színt ölt a világ, s boldog a természet,
Új tavaszt hirdet a ragyogó napsugár,
Új életet ad a földnek,
Az öröm napjait hozza, a büszke fényár.
Ide vágyom, naivan, vonz e tiszta táj.
De délen...
Semmi. Körbenézek, s nincs semmi min megakadna szemem.
Se egy kopár csúcs, egy kék vízû könnycsepp-tó,
Barna pusztaság nyúlik elõttem, lelkem síksága.
Repedezett, kiszáradt föld takarja a mélyben rejtezõt.
A forrást, mely egyszer feltör a halott rónaságra.