Búcsú az élettõl
Viszlát barátom,
Viszlát te hazug barát,
Viszlát kedvesem,
Viszlát te álszent társ,
Viszlát te érdektelen világ.
Megválok e helytõl,
E pokoli helytõl, melyben nincs helyem,
Elindultam az úton, s nem nézek vissza,
Elmegyek, búcsút int kezem,
Csizmám már az út porát issza.
Könnyû a búcsú,
Mi lehetne könnyebb,
Nincs semmi, mi idekötne,
Tán találok egy jobb helyet mely szebb,
Ahol nincs senki, aki verembe lökne.
Szabad vagyok...
Átkos szabadság, nem így akartam,
Minden lélek szabad akar lenni,
De nem így, nem ily magányosan,
Hosszú az út ha egyedül kell menni.
De mit tehetnék,
Kirekesztett vagyok, rám szabta a sors,
Nem küzdhetek, nincs ki ellen,
Ellenfeleim hátat fordítanak pont,
Mint barátaim... voltak egyszer...
Barátaim.
Olyan sokan vagyunk,
De mégis kevesen, nézd csak meg,
Hány emberrõl mondhatod,
Tegnap alig ismert meg?
Nem hallják elsuttogott mondatod, ilyenek az
Emberek.
Alig hagyta el ajkaid,
S menten elhal halk szavad,
Nincs kiben tovább éljen,
Nincs ki meghallja,
Süket mindenki, nincs már másod, csak a
Képzelet.
S ha egyszer azt mondtad:
Csak te kellesz! - Most mért vagy mégis oly rideg?
Mi változott, mi késztetett hogy ilyen légy?
Irigy szádból nem árad más csak hideg,
Megfagyasztod lelkem foszlott lepelét.
Álszent a szent is,
Irigy lett az önzetlenbõl,
Lehullott a csipkefátyol, tisztán látok már,
S tudom mit kell tennem,
Elmenni e hazug helyrõl.