Vannak olyan tudósok akik kristályokon "széthasítással" nyert ikerfotonokkal idõben és térbeni "távolhatással" kísérleteznek.
Az elv lényege az, hogy jelen felfogásunk szerint a foton ideje indulástól - érkezési zéró.
Így ha indulás után felszelünk ikerpárrá egy fotont, akkor a tagjai között különleges kapcsolat áll fenn.
Ha az egyikkel történik valami, akkor a másikkal is történik valami.
Azaz úgy vélik, hogy ha az egyiket detektálják vagy elnyeletik detektálás nélkül, akkor ezt a másik fél "érzi" és vagy megjelenik a detektoron, vagy nem..
Eddig nem sikerült igazolni ezen feltételezés igazát.
Pedig ha igaz lehetne, akkor az egyik fotont elküldenénk a jövõbe és ott detektáljuk vagy elnyeletjük és akkor a múltjában a másik foton a detektoron ezt "elõre" érezve jelezné..
Csak van egy kis bibi! A két fél egyforma.. Azaz az elsõként elnyelt vagy detektált esetét jeleníti meg a másik.
Azaz ez a módszer nem használható sem a távolba fénysebességnél nagyobb sebességû adatátvitelre, sem a múltba visszajelzésre, és így a jövõbõl sem üzenhetünk vissza általa..
A módszer alapjait is vitatják más tudósok, mondván, hogy egy foton számára teljesen mindegy, hogy mi az ami elnyelte.. Csak az elnyelõdés ténye számít, de az semmit sem számít, hogy detektor vagy egy detektálásra nem használt egyszerû lemez az elnyelõ.
valahol azt olvastam, hogy a sikeresnek látszó kísérletek mögött az állt, hogy a fémlemezen elnyeletéskor minimális elektronmozgást okozott az elnyelõdõ foton.
A detektáláskor pedig, mivel sok százezer voltos foto elektron sokszorozós detektort használtak, az elektronsokszorozó által kisugárzott nagy energiájú elektromágneses hullámok érték el a másik fotont és detektort, és ezzel "segítettek be" a detektálás vagy nem detektálás közötti döntésbe.