De vajon mi a helyzet a Bell-egyenlõtlenséggel, az Einstein-Podolsky-Rosen-kísérlettel és az Aspect-kísérlettel? Végül is ezek keltették fel újra az 1980-as években a kvantummechanika jelentése iránti érdeklõdést. Az abszorberelmélet szempontjából semmilyen nehézséget sem okoz a történések megértése. Képzeljük el (továbbra is a pszeudoidõ fogalmaiban gondolkozva), hogy a két fotont kibocsátani készülõ, gerjesztett atom különbözõ irányokba különbözõ polarizációs állapotú ajánlati hullámokat küld ki. A tranzakció csak akkor fejezõdik be, és a fotonokat ténylegesen csak akkor sugározza ki, ha a megfelelõ abszorberpár az idõben visszafelé haladó avanzsált visszaigazoló hullámot visszaküldi a fotonokat kisugárzó atomnak. Mihelyt a tranzakció teljessé válik, a fotonok kisugárzódnak, megfigyelik õket, miáltal kettõs detektálás következik be, jóllehet a két észlelt foton egymástól térben távol tartózkodik. Ha a visszaigazoló hullám nem felel meg egyik megengedett polarizációs állapotnak sem, akkor ez a tranzakcó nem valósulhat meg, vagyis elmarad az egyezséget megpecsételõ kézfogás. A pszeudoidõ szempontjából nézve a fotonpár mindaddig nem sugárzódhat ki, amíg nem születik megegyezés arról, hogy a fotonok el is fognak nyelõdni, amely elnyelõdés során meghatározódik a kibocsátott fotonok polarizációs állapota, bár kibocsátásuk az elnyelésük „elõtt” történt. A szó szoros értelmében lehetetlen, hogy az atom olyan fotonokat bocsásson ki, amelyek állapota nem felel meg a detektor által megengedett abszorpciós állapotoknak. Valójában az abszorber modell szerint az atom csak akkor tud fotont kisugározni, ha megegyezés született a foton elnyelésérõl."