AZ bizonyosnak tûnik, hogy a továbblépéshez szükség van egy paradigma váltásra. Úgy tûnik, hogy az a matemetikai logika, amely a világ leképezésére használatos, paranoiddá vált, saját eleganciája és (látszólagos)tökéletessége zárja el a valóságtól egyre nagyobb mértékben. A másik gát az antropomorf megközelítés, és annak tagadása. (ez is antropomorf szintén gáttá vált a megismerésben.Úgy tûnik talán a paradox logika bevezetése hozhatna megoldást.( pld.topológiai paradoxon, magasabb dimenzióban, a kétszerkettõ logikája alapján feloldódik, de az alacsonyabb dimenzióban önellentmondás.)
Még mingig nem értek a matekhoz!
Nos idemásolom az eredeti gondolatmenetemet. Jó lenne utánaszámolni:_ de hát ... maradok a paraszti intuíciónál, aztán megyek vissza birkát õrizni.
Nagyon Õrült gondolatok.
(sarlatán fikciók)
Mivel a témához nem értek, ezért leírok néhány zagyvaságot ide, jelentõs tárgyi tévedésekkel gazdagítva. Amely gondolatok jól mutatják, mire juthat egy dilettáns érdeklõdõ, ha elszáll az agya. Ezt kísérletnek szánom, hogy a hozzáértõk ki tudnak e hámozni valamit egy laikus gondolatmenetbõl, illetve, hogy kívülállóként van e egyáltalán értelme érdeklõdni ezek iránt a dolgok iránt, van e értelme ezeken ilyen módon gondolkodni?
Miért nincs áttörés a fizikában? Úgy gondolom, hogy a valóság antropomorf közelítése miatt. A két legalapvetõbb buktató az idõ és a tér fenomenális értelmezése. Ha felteszem azt, hogy idõ, és tér nem létezik, akkor felmerül az a kérdés, hogy, mi van? Persze ezek a fogalmak, mint jelenségek, a makrovilágban „léteznek”. Hogyan halad egy foton, és miben halad? Arra gondolok, ha a vákuumot egy fluktuáló kvantumhabnak tekintjük, ebben a foton nem is anyagiasul, hanem mint valószínûségi hullám, az energiájával a fluktuációk egymást gerjesztik, a terjedési vektornak megfelelõen, és az adott momentumban az adott fluktuáció valószínûsége a nulláról pontosan egy fotonnyira ugrik. A fotonnak csak a valószínûsége terjed, mint hullámfüggvény. Ha anyaggal kerül hatásba, akkor hatásában mutatkozik részecskének. De lényegében nem az. Ha az idõfogalmat okozati halmazként kezelem, akkor a világegyetemet az okozati dominóelv alapján szemlélem, ami alatt azt értem, hogy a történések változást okoznak, ezek a változások hatnak egymásra, és a történésekre, mintha a világegyetem végtelenül kicsi dominókból állna. A hatásokat pedig hullámfüggvények közvetítik. A hatások csak „elõremutató” oksági sort alkothatnak. Visszaható oksági sor is felléphet, de ebben ez esetben, csak kibõvíthetik az oksági sort, azt következményeiben nem rendezhetik át, mert a hatásfüggvények interferálnak és kioltják egymást. Tehát lehetséges „idõutazás”, de a jelenre nem lehet semmilyen hatással. Ez ugyan megszünteti az idõparadoxont, de az idõutazást is értelmetlenné teszi. Viszont az „idõ-visszacsatolást” nagyon jól lehetne használni a kvantumtechnikában. Az „idõt” ezek szerint a kvantumhabban terjedõ okozati hatások összessége mutatja, mégpedig úgy, hogy a hatások differenciált sorozata éri a megfigyelõt (aki szerves része a rendszernek) és ezt legegyszerûbb idõfolyamatként észlelni.
E szerint az okoskodás szerint „tér” sem létezik, csak hatásában, szintén, mint az oksági halmaz differenciált hatása. Tehát az egész világegyetem kvantumszinten egy valószínûségi oksági halmaz. Ebben a rendszerben az energia a hatásfüggvény pozitív értéket felvevõ állapota, amely a többi hatásfüggvénnyel, egymást erõsítõ interferenciarendszert képes alkotni, és anyagi kölcsönhatást létrehozni. Ezért az anyag csak kölcsönhatásban létezhet. Tehát az elemi részecskék önállóan a hatásfüggvényük által meghatározott intervallumban létezhetnek csak, utána szétesnek, az energiájukat átadva a keletkezõ törtrészeknek,-
(persze lehet olyan közbensõ részecske klaszter, amely stabil hullámfüggvényt alkotva fennmaradhat, de elemi rész nem lehet stabil. Az adott összetett részecske stabilitását, mindig a rá jellemzõ komplex hullámfügvény valószínûségi értéke határozza meg.)
- amelyekre ugyanez a sor vár, és így tovább, míg fotonná alakulnak, anyagi jellemzõiket elveszítve. A foton pedig, a fent leírt módon gerjeszti a kvantumhabot.
Az anyagban a hatásfüggvények energiája tömegként jelenik meg, és minél nagyobb a tömeg, a valószínûségi függvények annál jobban közelítik a maximális értéket, amelyet azonban nem érhetnek el.(Abszolút valóság nem létezik.) ( Extrém nagy értékû valószínûséghez extrém nagy tömeg tartozik, és ott vagyunk a fekete lyuknál. A teljes világegyetem valószínûsége egységnyi.) Ezért a tömeg növekedésével arányosan csökken a kvantumhatások aránya, és nõ a relativisztikus hatások aránya. (Ezt legjobban a tömeggel arányos tehetetlenség mutatja) Ebbõl fakadóan egy látszólagos ellentmondás mutatkozik a kvantummechanika, és a relativitáselmélet között. Az anyagi testet alkotó komplex hullámfüggvény arra törekszik, hogy valószínûségi értéke növekedjen, ezért minél nagyobb tömeg elérésére törekszik. Ebben az értelemben a gravitáció kvantum távhatás. Ez a távhatás talán megegyezik azzal a hatással, ami lehetségessé teszi a laboratóriumi teleportációt. Ez szintén a kvantumhab valószínûségi gerjesztése, amelynek távolságfüggése a tömeggel arányban nõ. Tehát elemi részecskéknél a távolhatás erõs, makroszkopikus tömegek esetében gyenge. Itt, mint gravitáció jelentkezik, így akarván növelni a tömeget. Minél nagyobb a tömeg, annál kisebb a részecskék önállósága, annál kisebbek a kifelé mutatott kvantumhatások. Mivel a részecskék energiája le van kötve, mint anyagi tömeg. ( Úgy tûnik, hogy ha a részecskét leíró hullámfüggvény minél nagyobb tömegû anyagi klaszterbe oldódik bele,önállósága megszûnésével, a valószínûségi értéke a klaszter valószínûségéhez adódik,növelve annak valószínûségét, tehát az adott részecske klaszter tömege, a beolvadt részecske energiájával nõ, ugyanakkor a klaszter valószínûségi indexe is nõ a beolvadt részecske valószínûségi értékével ezáltal csökken a Heisenberg féle határozatlanság, és nõ a gravitációs távhatás.) A részecskék önállósága csak energiájuk növelésével nõhet. (Gerjesztés) Ez viszont az anyagszerkezet felbomlásával jár. A „részecskék „kantumszabadsága” a gerjesztésükkel(lekötetlen energiájukkal) arányos. A hõmérséklet növelésével egyre alapvetõbb részekre esnek szét, amíg fotonokká disszociálnak. Ebbõl megint csak hülye gondolat következik, - egy csillag tömege, a hõmérsékletével arányos kell, legyen. Azért létezhetnek hipernagy tömegû csillagok, mert hiperforróak, és tömegük nagy része energiaként manifesztálódik, amely nem mutat gravitációs hatást. Fordítva is igaz, ha a csillag kihûl az anyaga kötöttebb kvantumállapotba kerül, és nagyobb gravitációja lesz, ami fokozza az összeomlás gyorsaságát.
Nem folytatom tovább a halandzsázást. Mivel a tudás bilincsei nem kötnek, még több baromságot hordhatnék össze. Arra is példa lehet ez az írás, hogy a megfelelõ frazeológia használatával bármit össze lehet hordani. Azért talán érdemes elgondolkodni ezeken a dilettáns okfejtéseken.