A pápa személyének megítélése maradjon az utókorra. Egy fontos pozícióban levõ ember esetében a nagyság nagyon nagy részben a pozíciójából adódik. A katolikus egyház fejének muszáj karitatívnak, gyilkosával-kezet-fogónak, bölcseket-mondónak lennie, kicsit hülyén nézne ki, ha mondjuk lóversenyezett volna. Nyilván neki is seregnyi tanácsadó fogta a kezét minden enciklikánál, mint ahogy egy államelnök is nagyrészt báb, aki a neki feltálalt információktól függ. A pápa alighanem tisztességesen töltötte be a hivatalát, ezért elismerést érdemel, de nem biztos, hogy mondjuk valamelyiktek itt közületek nem lett volna mondjuk jobb pápa, ha valahogy odakeveredik. Ez sose fog kiderülni, de talán nem is érdekes.
Ha az embert nézzük mögötte, akkor minden halál szomorú. A szimbolikus személyiségek halála fontos esemény, mert ilyenkor sokmillióan ugranak ki a napi mókuskerékbõl, és gondolkodnak el picit az elmúláson. Persze, részben igaza van annak is, aki hõbörög azon, hogy a szép kort megért katolikus egyházfõ halála sokkal több embert érint - tegyük hozzá, sekélyesen - mint egy tízgyermekes rákos indiai édesanya "megszokott" halála. Az érzelmeket nyilván nem lehet kilóra mérni, így nem lehet megmondani, melyik a helyénvalóbb szomorúság, így aztán kár is vitatkozni rajta. Szerintem mindenkinek saját ügye, mi érinti mélyen és mi nem...