"Szerintem nyugodtan elképzelhetõ egy olyan sok-dimenziós szuper-világ, amiben alacsonyabb dimenziójú világok sokasága, vagy "végtelenje" létezik, mint történés-variációk, idõ nélkül."
Ha tényleg nem létezne idõ, akkor hiába léteznének "történés-variációk", abból senki sem lenne képes látni a mozgást (márpedig látjuk). Minimum a megfigyelõnek mozognia kell. Vagyis a mozgás állóképekre bontása csak KORLÁTOZOTT értelemben lehetséges.
Ettõl persze még lehetséges olyasmi, hogy a világ kisebb-nagyobb darabjai kvázi fagyott (változatlan) állapotban legyenek, és ezáltal mintegy lehetõséget adjanak múltbéli eseményeknek arra, hogy közvetlenül befolyásoljanak olyan eseményeket (a jelenben) amelyeket egyébként csak sokszoros közvetítéssel tehetnének.
"Ott a megfelelõen rendezett qubitek mintegy "kiszopják a kisujjukból" a helyes eredményt:"
Nem teljesen. Eredendõen csupán választanak 1-et a LEHETSÉGES kimenetelek közül, éspedig VALÓSZÍNÛSÉGI alapon. Ha csak egyetlen eredményt akarsz, akkor Neked kell gondoskodnod arról, hogy csupán egyetlen féle eredmény legyen lehetséges. És akkor csak az az egyetlen féle eredmény tud kijönni (valamennyi idõ alatt).
"az egyetlenbe, ami bizonyos feltételeknek megfelel, mintha végigpörgették volna az összes lehetõséget, akár felfoghatlan mennyiségben, amire nem lett volna idejük. Miközben egy hagyományos számítógépnek ezt meg kell tennie (végigpörgetés) az adott esetben."
Ez szerintem egyszerûen olyan, mint amikor egy tölcsérbe öntött folyadék megleli a tölcsér alján a lyukat, és véges idõ alatt kifolyik rajta. Ha a folyamatot úgy akarnád szimulálni egy számítógéppel, hogy nyomonköveted minden egyes molekula mozgását, kétségkívül igen nagy fába vágod a fejszédet.
"Nos, honnan olvasódik ki az eredmény? Csak nem egy másik világból, ahol az már létezik? (Párhuzamos univerzumok elmélete.)"
A folytonosságnak a legkisebb darabja is több információt képes tartalmazni, mint egy bármilyen véges bit-számú memória. (Magában hordja a végtelent.)
Semmi szükség másik Univerzumot feltételezni.
"Nos, az evolució véletlenszerûségen (+kiválasztódáson) alapuló megoldás-keresésével kapcsolatban már több kutatóban (biokémikusban, stb.) felmerült, hogy bizonyos megoldások sikeres megtalálásának túlságosan is kicsi a valószínûsége, azaz kevés lett volna rá az idõ."
Ez olyankor fordulhat elõ, ha helytelen feltevés(eke)t tesznek a kiinduló állapotokra. Ugyanis az evolúció nem egyetlen lépésben tesz meg mindent, hanem csomóponttól csomópontig halad.
"Namost, mi van, ha létetik egy sejt, vagy molekula-szintû "készülék", ami hasonló "lekérdezésekre" képes? (Akár párhuzamos világokból, akár valamilyen virtuális világból, ahol spontán megjelenik egy csomó variáció.) Tudom, vad ötlet... :)"
Mondok egy érdekes példát. Egy ezer aminosavból álló fehérjemolekula térbelileg annyira sokféle alakot vehetne fel, hogy ha mindegyiket végig akarná próbálni, amíg kiválasztja a rá jellemzõ alakot, akkor egyszerûen az Univerzum egész létideje sem lenne rá elég. Ehhez képest a molekula relatíve nagyon rövid idõ alatt felveszi a rá jellemzõ alakot. A dolog titka, hogy a molekulán belül az aminosavak csoportokba (doménekbe) tartoznak, és a rendezõdés úgy megy végbe, hogy elõbb a doméneken belül rendezõdik a térszerkezet, majd pedig a domének térbeli helyzete rendezõdik egymáshoz képest.
Szóval az evolúció hatékonysága a modularitásban rejlik. Nem kell mindig minden variációt kipróbálnia, hiszen épít a részeredményekre.