Ezt tegnap reggel írtamaz élmény hatása alatt. A dalok sorrendjét itt-ott megkevertem kissé, talán ki is felejtettem valamit, de a hangulatot remélem sikerült átadnom.
Duran Duran 2005.06.08.
Élménybeszámoló
Az alig másfél éve újból teljes létszámban összeállt Duran Duran 2005. június 8.-án lépett fel a budapesti Papp László Sportarénában. Nagy adósságot törlesztettek ezzel, hiszen a legendás ötös még soha nem volt együtt Magyarországon.
Este háromnegyed hétre érkeztem az Aréna elé. Az ég felhõs volt és hûlt a levegõ, de nem esett. Jegyemmel a bejárat felé vettem az irányt. Miután a bejárathoz értem, megmotoztak és ellenõrizték a jegyem hitelességét. Ezután egy körfolyosóra jutottam, ahol büfék tucatjai kínálták áruikat és innét lehetett a mintegy húsz kapun keresztül megközelíteni a fedett stadion magját.
A jegyem a 119-es VIP szektorba szólt, erre vettem tehát az irányt, és kb. 19.15-kor beültem a helyemre. Ekkor még csak néhány száz ember lézengett a lelátókon, a küzdõtéren viszont már el voltak foglalva az elsõ sorok.
Nyolc óráig a terem kb. 50 %-ban megtelt. Óramû pontossággal kapcsolták le a villanyokat, és egy Green Dayre hajazó csapat nyomni kezdett egy számomra ismeretlen angol dalt. A szám után az énekesnõ bemutatta zenekarát – magyarul. Õk voltak a Neo (életemben nem hallottam róla, de nem is kísérem figyelemmel a magyar könnyûzenét), és nagyon jó bulit csináltak. Elõzenekarnak ideális választás volt, de igazából senkit nem érdekeltek szegények, hiszen a Duran Duran akkora formátumú zenekar, hogy a tagok puszta megjelenése is képes hisztériás hangulatot kiváltani.
A Neo 20.35-kor fejezte be, ezután megkezdték a színpad átalakítását. Közben a terem már bõ 75 %-ban megtelt. Érdekesség, hogy a látogatók átlagéletkora 25-35 év körül mozgott. Ennek oka lehetett a 8-11 ezer forintos belépõ is, amit a tinik nem tudtak megfizetni, de talán még inkább az, hogy a Duran igazi rajongótábora azokból áll, akik a 80-as években szerették meg a zenekart. Félelmetes volt látni az 50-60 éveseket csillogó szemmel érkezni, a feszültség tapintható volt.
Este kilenc óra felé már én is enyhe szédülést éreztem, ugyanakkor eufórikus hangulatot is. A terem beállt a 90 %-os telítettségre (kb. tízezer ember), és ez a létszám nagyjából már nem is nõtt. 21.15-kor a villanyokat újra leoltották. Sikítani kezdtünk és tapsoltunk. Ekkor mély, egyenletes hang hallatszott, és egyre hangosabb lett. Rázkódott, vibrált a levegõ. Egy percig tarthatott ez, de nagyon élveztük. A színpadon sötét volt, nem láttuk, amikor a zenészek felosontak. Hirtelen kivilágosodott a világot jelentõ deszka, és a Duran belecsapott aktuális slágerükbe, a Sunrise-ba. Teljes hangerõvel.
Két tinilány ezt a pillanatot választotta, hogy berohanjon elénk a korláthoz, semmit nem lehetett látni tõlük. Hamar megkérték õket, hogy üljenek vissza a helyükre. Ekkor én is elgondolkoztam azon, hogy talán a küzdõtéren volna a helyem, de aztán az elõadásra koncentráltam.
A második dal a Hungry Like The Wolf volt, egy igazi klasszikus. Simon Le Bon üdvözölte a magyarokat és megköszönte, hogy itt vagyunk. Kicsit szójátékozott a hungry és Hungary szavakkal, mielõtt ebbe a dalba belemásztak. A húszéves nóta eszméletlenül jól szólt most is. Azon kaptam magam, hogy tapsolok és üvöltök, mint az állat.
A második dal után Simon elénekeltette velünk a „Boldog szülinapot”. Sokan értetlenek voltak, de én tudtam, kinek szól. Aztán a buli haladt tovább, és következtek a további, igen ütõs dalok (What Happens Tomorrow, Planet Earth, Union Of The Snake, Taste The Summer). Nagy meglepetésemre elõadták a Tiger Tiger-t a Seven And The Ragged Tiger-rõl, egy 1983-as teljesen instrumentális dalt is, kicsit megtuningolva. Észbontó volt. A dal alatt Simon átöltözött, és sofõrkosztümben vágott bele a következõbe, a Sing Blue Silver-be (The Chauffeur). A tömeg hisztériája egyre nõtt, a dalok között fülsiketítõen tomboltunk. A Sing után egy újabb lassú, a Save A Prayer következett. Majd a tempó enyhén gyorsulni kezdett a Come Undone-val és a View To A Kill-el (Halálvágta – James Bond film fõcímzenéje volt 84-ben).
Az Ordinary World leadása után már mind készek voltunk, úgy éreztük már most sokkal többet kaptunk annál, mint amit elvártunk. És akkor a Duran a Notorious-szal erõsített, ezt is kicsit megcsavarva, feldobva. A Notorious alatt õrjöngtünk, fergeteges volt. Azután egy újabb dal következett az Astronaut-ról.
A következõ a Careless Memories volt, egyik személyes kedvencem. Itt már mind elszálltunk érzelmileg.
És aztán... következett a Wild Boys, ami jobban szólt, mint újkorában. Tízezren énekeltük végig. A nóta után a Duran Duran lesétált a színpadról...
Aki volt már koncerten, annak nem új, ami következett. De nem jutottunk el odáig, hogy „Vissza, vissza!”, mert csak üvöltöttünk és tapsoltunk. A lelátókon az emberek a lábukkal is ütemesen dobogni kezdtek (persze beszálltam én is), csak úgy lengett az egész). A küzdõtéren a fanok igazán kitettek magukért, folyamatosan sikoltoztak és õrjöngtek. Elégedett voltam velük, mert olyan hangzavart produkáltak, hogy erre lehetetlen volt nem ráadást adni. A Duran természetesen visszajött, és belekezdett a Girls On Filmbe, egyik elsõ slágerükbe. A dal közepén Simon bemutatta a tagokat. Elõször az énekesnõt, aki néhány dal erejéig besegített nekik. Azután a szaxofonost, akinek a nevére nagyot ugrottam. Õ volt Andy Hamilton, aki már az 1984-es Aréna koncertturnéjukon is a fúvósuk volt. Az õ szerepeltetése az európai turnén döbbenetes gesztus a Durantól mind Andy felé, mind a rajongók felé. Azután Roger Taylor dobos bemutatása következett, aki természetesen fergeteges dobszólóval tisztelt meg minket. Andy Taylor a szólógitárral tisztelgett, majd következett John Taylor (basszusgitár). Ezután Simon ismét elénekeltette velünk a „Happy Birthday”-t, és behozatta a tortát Nick Rhodes szintetizátorosnak. Rhodes arcát közelrõl mutatták, a kamerát Simon fogta.
Ezután megdöbbentõ dolog következett, legalábbis ekkora formátumú koncerten ilyet még nem láttam. Simon leugrott a színpadról a küzdõtérre a mikrofonnal. Pacsizott a fanokkal, és interjuvolta õket. Egy rendezõ kétségbeesetten próbálta követni a kézikamerával, ami a hátsó nagy kivetítõre közvetítette a látványt. Simon a nevét kérdezte az embereknek, aztán hogy tudnak-e angolul. Megpuszilta õket és visszamászott a színpadra. Soha nem láttam ilyet ennyire közvetlen módon. Természetesen a védõkorlát Simon és a rajongók között volt, de õ teljesen áthajolt rajta. Két percig tarthatott ez, és közben a zenekar a Girls On Film alapmotívumát ismételgette.
Ahogy Simon visszamászott, ott folytatták a Girls On Filmet, ahol abbahagyták. Hihetetlen, hogy Simonnak milyen jó hangja van. Sokan élõben egyáltalán nem tudnak énekelni. Na õ nem ez a kategória. Hihetetlen, amit mûvelt. A koncertDVD, amit tavaly forgattak, nem teljesen adja vissza, de ott is hasonló hangzás és hangulat lehetett, mint itt.
A Girls On Film után még elénekelték a Rio-t, az együttes elsõ igazi slágerét. Ekkorra már egy folyamatos, egybefüggõ ordítás volt az egész terem, még a tõlem balra ülõ bácsi is teljesen extázisban volt. A dal után a Duran meghajolt elõttünk és elköszönt. Utolsónak ment ki Nick, aki a mikrofonnál megköszönte, hogy eljöttünk, és azt mondta, tökéletes születésnapi vendégek voltunk és hálás nekünk.
Mi meg sírtunk az örömtõl.
Miután a zenekar levonult, a rendezõség azonnal nekiállt szétkapni a színpadot. A buli Duranos része egy és háromnegyed órát tartott! Rendesen elfáradtunk mindannyian...
Életem egyik legnagyobb élménye volt ez a koncert. Hangom, torkom még mindig alig van, ráadásul folyamatosan úgy érzem, mintha gyorsvonatok száguldoznának a fülem mellett. Nem baj. Ez az élmény része, valami, ami emlékeztet arra, hogy nem csak álmodtam, ami történt.
A Duran Duran 1988 december 6.-án három taggal lépett fel nálunk. A fellépésért nem fogadtak el pénzt (noha a Népstadionba 400 Ft.- volt a belépõ), ajándéknak szánták egy kommunista országnak. Egy májusi interjúból kiderült, hogy a magyar koncertre most is extrán készültek. Efelõl kétségem sincs. Kedden este Bécsben léptek fel, pénteken Prágában lesznek. Mégis mindent beleadtak, nem egy rutinszerû elõadás volt.