Nem tudja valaki, hogy miért erõltetik ezt a durva légkörbe lépést az ûrsiklóknál? Mármint hogy végülis kb 3000 km-es távon lassítanak le a légkörben 7,6 km/secrõl 0-ra? Egy sima ûrkabinnál megérteném, mert nincsenek szárnyai, nem igazán lehet irányítani, de egy szárnyas ûrhajónál miért kell ez? Akár egy körön keresztül is lassíthatnának a felsõ légkörben, úgy hogy alig forrósodik fel az ûrhajó :\ így a columbiát is megmenthették volna talán, ha elõre tudták volna hogy gond van akkor biztosan, de ha pár percel a szétesés elõtt tudják meg(nemtudom mennyivel a szétszakadás elõtt tudták meg hogy szét van esve a hõvédõ pajzson egy darab) akkor is.
Ez most onnan jutott eszembe, hogy még régebben orbiterben egy hibának köszönhetõen egy ûrsiklóhoz hasonló, de kitalált ûrrepülõvel, túl korán tértem le a pályáról, és jópár ezer km-el a cél elõtt értem volna le, ha nem kezdem el "kacsáztatni" a repcsit a légkörön, miközben szép lassan lassulok, úgy hogy 400 fok fõlé sem ment a hõvédõ burkolat max hõmérséklete, ami normál légkörbe lépésnél 1400-1500 fokra, is felmegy, épp úgy mint az ûrsiklónál.
Aztán meg nézegettem légkörbe lépési terveket, amelyeket II. vh-ban német rakétatudósok terveztek, hogy elérjék az usát a fegyvereik, amelyeket késõbb az amcsik tovább fejlesztettek.
Volt egy ilyen hogy decay orbit, amikor olyan 70 km magasságban, majdnem egy teljes körön keresztül(vagy akár több körig is) lassít a rakéta/ûrhajó, aztán a skip reentry, a "kacsázós légkörbe lépés" amit leírtam és orbiterben kipróbáltam. Ez a kettõ sokkal kisebb terhelést adna egy legkörbe lépõ ûrhajóra, és kevésbé veszélyes is lenne. Miért használják akkor mégis inkább ezt a közvetlen légkörbe lépést?