ICBM, SAM vagy bármilyen rakéta esetén a folyékony hajtóanyag problémásabb, mert indítás elõtt fel kell tölteni a rakéta üzemanyagtartályát, és a vagy toxikus, vagy kriogén üzemanyaggal való munka veszélyes. A szilárd hajtóanyag ezzel szemben nem okoz gondot, gyártásnál feltöltik, és utána vagy 20 évig rá se kell nézni.
Hordozórakétánál viszont a szilárd hajtóanyag hátrányai is elõkerülnek: itt nincs olyan, hogy begyújtás után lekapcsolják, tehát nem lehet az indítás után leállítani, vagyis semmilyen módon nem kontrollálható a mûködése, így a tolóereje sem (ez így ebben a formában nem teljesen igaz, mert van rá mód, hogy szabályozzák kis mértékben, de sehogy sem egyszerû).
A másik komoly probléma vele, hogy kvázi az egész hajtóanyag egyben az égéstér is, hiszen a hosszúkás üzemanyag közepén található a kvázi égéstér, ha bármi probléma lép fel, az egész üzemanyag berobbanhat, és szemben a folyékony hajtóanyaggal, itt nincs szükség a hajtóanyagnak külön oxidálószer a robbanáshoz - eleve tartalmazza azt, tehát a robbanás veszélyesebb esetében. Az USAF elemzése szerint a szilárd hordozórakéta baleset esetén ráadásul kb. úgy mûködik, mint egy repeszgránát, mivel itt ugye nem csak a rakétatest darabjai repülnek szét, hanem a hajtóanyag is egy viszonylag kemény anyag - tehát a robbanás veszélyzónája sokkal veszélyesebb is lehet.
Burt Rutanék a StarShipOne esetén a fenti problémákra olyan megoldást találtak, hogy vegyítették a szilárd és folyékony rendszert, a hajtóanyag szilárd, közepén egy égõtérrel, aminek a végén oxigént fújnak be mûködéskor. Az oxigén szabályozásával változtatható a rakéta tolóereje, illetve bármikor kikapcsolható, ha elzárják a csapot.
Az STS esetén a tervezéskor és az igények meghatározásakor úgy számoltak, hogy a rendszer az utasszállító repülõgépek biztonsági szintjén fog üzemelni, így arra törekedtek, hogy a megoldás olcsó, újrafelhasználható és lehetõleg egyszerû legyen, miközben a lehetõ legnagyobb tolóerõt (és ezzel a legnagyobb hasznos terhet) juttassák fel a világûrbe. A szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta jobban beleillett ebbe a képbe, mint a folyékony, hiszen például jóval kevesebb alkatrészbõl áll. Annyira bíztak a rendszerben, hogy semmiféle biztonsági eszközt nem szántak a személyzetnek, eredetileg még szkafandert sem viseltek volna!
A szilárd rakétahajtómû felépítése, az égõtér végén van a begyújtó szerkezet
Az STS szilárd (balra) és folyékony (jobbra) gyorsító-rakéta terveinek metszete még a fejlesztés idõszakában
A Scaled Composites féle hibrid szilárd-folyékony rakétahajtómû felépítése